Ó, testvérek, merre visz utatok?

A jelek szerint a tegnapi prognózis helyes volt: a Coen-testvérek új filmje nagyrészt lehangoló, kis részt nézhetetlen, körülbelül 10 százalékban újszerű, és csak olyan 2 százaléka emlékezetes. Igaz, egy film meglehetősen kis minta a világ filmtermésének elemzéséhez, de kezdetnek nem rossz.

Az Inside Llewyn Davis nem tartozik a nagyszabású Coen-filmek (Fargo, Nem vénnek való vidék, A félszemű) sorába, sokkal inkább visszafogott stílusgyakorlat, a négy évvel ezelőtti Egy komoly emberhez hasonlatos. Ha megkérdeznék a testvéreket, biztosan azt mondanák, jól esik néha egy off-Broadway darabot készíteni a forgószínpados musicalek között, a baj csak az, hogy a kamaraszínpad intimitását ismét a nagyszínpadi praktikák miniatűr alkalmazásával szentségtelenítik meg. Így az eredmény inkább emlékeztet egy „coeneskedő” jegyekkel próbálkozó független filmre, mint egy mesteri ujjgyakorlatra.

Hősünk egy elképzelt New York-i folkénekes (Oscar Isaac) a hatvanas évek legelején, aki füstös kis zenés kocsmákban lép fel, de zenésztársa öngyilkossága után sehogy sem akar beindulni szólókarrierje, és a magánéletben sem kifejezetten szerencsés. Kanapéról kanapéra járva néha teherbe ejti egy barát barátnőjét, elveszít és megtalál egy macskát, kalandos úton Chicagóba megy meghallgatásra, de nem tud kitörni a kilátástalan művészélet ördögi köreiből. A filmvégi csavar csak nyomatékosítja a körkörös szenvedés érzését, és a történet végére hősünk gitárja talán nem, de közönsége mindenképpen lehangolódik.

Az Egy komoly ember főhőséhez hasonlóan a szinte ismeretlen főszereplő itt is az egyediség érzését hivatott erősíteni, de Oscar Isaac (és karaktere) sajnos annyira gyenge, hogy útközben mintha még az alkotók is lemondanának róla. Amikor énekel, az embernek az az érzése, hogy valamelyik rendező hangja bármelyik pillanatban megszakíthatja a felvételt egy „Köszönjük, ennyi, próbáljuk meg még egyszer!” felkiáltással. Mókás ötlet persze Jeane és Jim, a megalkuvó country-duó szerepében Carey Mulligan és Justin Timberlake szerepeltetése, de ők is ugyanúgy kilógnak a sorból, mint mindenki ebben a történetben.

Nulla dimenziós hősünk egydimenziós mellékalakok erdejében bóklászik a hatvanas évek majdnem-érdekes díszletei között. Azért majdnem érdekesek csak, mert az egész film tónusa leginkább egy archaizáló 1995-ös videoklipre emlékeztet, szavatolva, hogy ha már a történet többé-kevésbé érdektelen, azért a korképnek hála legalább szóljon valamiről. Coenék esetében a dalok szerepeltetése sem jelent persze teljes feloldozást a kvázi érdektelenség alól, mert egyszerűen nem elég jók, és mert a főhős jelleméhez sem adnak eleget. Százszor többet mond el például a Bilincs és mosoly (1967) egyik meglepő dalbetétje Cool Hand Luke (Paul Newman) figurájáról és annak minden fájdalmáról, pedig az nem is egy zenés film.

Llewyn Davis egyhelyben toporog, hiába utazik Chicagóba egy fontos meghallgatásra, nem tudni, merre visz útja. Akárcsak gazdái, ő is el van veszve ebben az univerzumban. Ej, testvérek, dugjátok össze a fejeiteket, mert a brutális műfaji kirándulások között ilyen gyenge etűdökből nem lehet elegendő erőt gyűjteni, és bizony a reflexből beépített Coen-jegyek sem fogják örökké kielégíteni a népes rajongótábort.