Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Az egyik legkomolyabb francia szívtipró, a negyvenéves Guillaume Canet korábban rendezett már pár nagyjátékfilmet (A bálványom, Apró kis hazugságok), de most először merészkedett messzebb a történetmesélésben, egészen az óceán túlpartjáig. A Blood Ties Canet első amerikai filmje, méghozzá minden ízében amerikai, annak ellenére, hogy a francia Jacquet Maillot írásán alapul, és jó pár prominens európai színész szerepel benne. Az író-rendező Canet biztosra akart menni tengerentúli bemutatkozásával, ezért azt a James Gray-t kérte fel társírónak, aki napjainkban talán leghitelesebben tud mesélni New York és a bűn viszonyáról – pláne, ha egy olyan testvérpár áll a történet középpontjában, melynek tagjai a törvény két különböző oldalán állnak (lásd: Az éjszaka urai).
Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy ezzel a szereposztással és forgatókönyvvel – és vélhetőleg tetemes költségvetéssel – simán születhetett volna fajsúlyos és emlékezetes film, mondjuk egy olyan ütős darab, mint a két évtizeddel ezelőtti Carlito útja, de legalább egy vállalható Sidney Lumet-film színvonalát megütő darab. Összességében nincsen is gond az élménnyel, ha a vasárnapi ebéd utáni délutáni emésztéshez szánjuk Canet munkáját, hiszen minden műfaji elem a helyén van, csakhogy meglehetősen bosszantó érzés, hogy a potenciális nagy alakításokat és lenyűgöző korrajzot a tapasztalatlan rendezés teszi felejthetővé. Képzeljük el A keresztapát, de nem az ismert változatban, hanem más, kedvezőtlenebb beállításokkal, melyeket nem az operatőr forgatott, hanem egy werkfilmes kameraman az igazi felvevőgép árnyékában.
A cannes-i szervezők mentségére legyen mondva, hogy a film versenyen kívül indul a fesztiválon, mégis büszkén mutatják be a legújabb francia pszeudo-amerikai filmet. És tulajdonképpen jól teszik, mert a Blood Ties számos kiváló példát hoz a tapasztalatlan rendező vétette hibákra, és ebből sokat lehet tanulni. Érdekes ugyanakkor, hogy míg Luc Besson és bandája vidáman gyártja otthon az amerikai popcorn-színvonalat megütő filmeket, addig Cannes-ban említést sem tesznek róluk, ellenben egy félresikerült klasszikus amerikai filmet büszkén tesznek ki az ablakba.
Érthető, hogy Guillaume Canet a hetvenes évekbeli amerikai filmen nőtt fel, és alig várta, hogy beülhessen Coppola és Lumet székébe, az azonban mégiscsak ciki, hogy A-listás sztárok garmada (Marion Cotillard, Clive Owen, Zoe Saldana, Mila Kunis, James Caan, Billy Crudup)megy le berényimikibe azért, hogy egy francia színész álmát valóra váltsa. Való igaz, a rendőrnyomozót alakító Billy Crudupnak és a sittes-visszaeső bátyját játszó Clive Owennek is megvannak a pillanataik, csakúgy, mint a prosti Marion Cotillardnak, a féltő anya Zoe Saldanának, vagy a hülye apa James Caannak, a súlytalan rendezés azonban sokszor a legnagyobb lelkizéseket teszi nevetségessé, és összességében egy nosztalgiafilm mélységébe taszítja a produkciót. Még szerencse, hogy van egy karakter, akinek minden jelenete megfelelően erős, és akihez a történet végső csavarja is kapcsolódik. És ő persze nem más, mint a belga film feltörekvő nemzetközi csillaga, az antwerpeni (!!!) DiCaprio: Matthias Schoenaerts.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon