Itt az év legidiótább filmje

Azért nem szerencsés Szicíliában élni, főleg a hetvenes években, és főleg egy szegény negyedben, mert az ember aranyos kislányával bármikor, ok nélkül végezhet a maffia. Amiért viszont mégiscsak szuper itt az élet, az az a tény, hogy a maffia áldozatainak kártérítés jár, nem is akármennyi.

A kártérítéshez vezető út azonban rögös és nehézségekkel van kikövezve. A rövid gyász után a Ciraulo család azonnal költekezésbe kezd, hitelekbe veri magát, amitől az idegileg némileg gyenge családfő, Nicola klasszikus olaszos kiabálásba kezd. De mielőtt végleg minden összeomlana, megérkezik a pénz, 220 millió líra. Kérdés, hogy mi legyen vele?

A nagyi egy tengerparti sírhelyet szeretne, a süket papa egy kávézót, a feleség egy új konyhát, az elnyomott fiú megelégedne egy tévével, a családfő azonban meggyőzi őket, hogy amire mindenkinek szüksége van, az nem lehet más, mint egy Mercedes. A legújabb modell persze, elektromos ablakemelővel és turbó motorral. Meg aztán így majd mindenki látja, hogy ők gazdagok. A Mercedes sztorinak természetesen nem lehet más a vége, mint egy újabb tragédia, kérdés, hogy ez azért következett-e be, mert Nicola nem adott elég pénzt a papnak, hogy áldja meg az új kocsiját, vagy azért, mert az egész család és vele együtt a lakótelep élete eleve teljesen reménytelen. Szicília egyébként az utolsó hely, ami a nézőnek a filmről az eszébe jut.

Fotó: Maila Iacovelli - Fabio Zayed/sp

Mivel a szereplők egyikéhez sem kerülünk közel érzelmileg (egyik sem túl szimpatikus), könnyen tudunk nevetni a poénokon, melyek többsége inkább vizuális. Sajnálni viszont nehéz őket, még a szerencsétlen fiút is. A szereplőkből emellett hiányzik mindenféle motiváció, az sem teljesen világos, hogy miért akar Nicola épp egy vadiúj Mercit, de ez csak elméleti síkon fontos, miután ebben a filmben mindenki abszolút motiválatlan, így végül nem hiányoznak az indítékok sem. És bár a főszereplő Toni Servillo igen erős, a filmet mégis sokszor a látvány viszi a hátán. Vannak egészen zseniális jelenetek is, mint például a lakótelepi gyerekek kedvenc elfoglaltsága, a palackrobbantgatás. (A freon hajtógázas dezodorok betiltása óta nyilván a szicíliai gyerekek is új szórakozás után néztek.)

Az első filmes, palermói születésű Daniel Ciprí filmje azért van jól megcsinálva, mert együttérzést és drámát tulajdonképpen csak az utolsó percben vált ki, akkor viszont az ember valóban elgondolkozik. Na nem sokáig, csak amíg lecseng a drámai főcímzene. A nemzetközi kritikák pont búskomorsága miatt nem jósoltak nagy kasszasikert a filmnek, holott a Velencei Filmfesztiválon rögtön Arany Oroszlánra jelölték, és Londonban is fődíjat nyert. Tény, hogy a mesélő drámai arcát meg lehetett volna spórolni, nem ártott volna egy erősebb kezdés, és az egyértelmű összefüggéseket kevésbé kellett volna elmagyarázni, de a film így is jó lett.

Bár még csak az év felénél járunk, az már most majdnem egészen bizonyos, hogy a Volt egyszer egy család az év legidiótább filmje. Kissé nehéz felvenni a fonalat, de ha ráérzünk a ritmusára, már nem gondolkodunk, csak nézzük és élvezzük. A végén aztán lesz még egy csavar is, igaz nem túl nagy, de a sztorihoz éppen elég.

10/7

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!