Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a Lopom a sztárom nem jó film, hanem inkább azt, hogy nem is film. Hívhatnánk inkább társadalomkritikának, ha nem irtóznánk ettől a szótól. Coppola megtörtént eseményt dolgoz fel: egy csapat jómódú, abszolút céltalan tinédzser szórakozás gyanánt azt találja ki, hogy sztárok otthonába fognak betörni. A motiváció mindössze annyi, hogy viselhessék kedvenceik, például Paris Hilton, Lindsay Lohan vagy Rachel Bilson ruháit és táskáit, és hogy egy kicsit ők is részei lehessenek a celeb létnek. Talán nem lőjük le a poént, ha annyit elmondunk, hogy a film legnagyobb vonzereje a szereposztás, élén a Katie Changgal és Emma Watsonnal.
A szorongós és kissé lúzer Marc (Israel Broussard) új fiú a suliban, de aztán Rebecca (Katie Chang) személyében hamar rámosolyog a szerencse, a lány felkarolja és menő fiút varázsol belőle, ahogyan a Facebook profilképek gyors cseréje is mutatja. Rebecca persze csak kihasználja a fiút, aki azonban testvérként szereti és minden meg is tesz neki. Például elkíséri az újabb és újabb betörésekre, Rebecca ugyanis nem nagyon tud leállni, még a lebukás közelében sem. A módszer a pofonnál is egyszerűbb: a sztárocskák előszeretettel villognak a közösségi oldalakon arról, hogy hol fognak aznap bulizni, tehát lehet tudni, hogy nem lesznek otthon. A kereső pedig pár másodperc alatt ki is köpi a címüket.
A portyákon mintegy 3 millió dollár összegben lopnak össze cuccokat, főleg ruhákat, ékszereket, készpénzt, meg szegény Orlando Bloom Rolex gyűjteményét. Hogy a tinik alapjáraton sem voltak tudatlanok a dizájntémában, azt mutatják a film közben számolatlanul özönlő márkanevek. Közben nemcsak a lopás izgalmára szoknak rá, hanem a fergeteges partikra meg a kokainra is, így kénytelenek egyre több pénz keresni. A szülőknek persze nem tűnik fel semmi, mindenki el van foglalva a saját életével, problémájával, bizniszével, vagy éppen az ezoterikus tanokkal, amiben az egyik betörő, Nicky (az amerikai picsalányt hitelesen alakító Emma Watson) anyja látja a modellnek készülő lánya üdvözülésének az útját.
A film annyira dokumentarista, hogy szinte szóról szóra a Vanity Fair cikkére épül, ami egy kicsit csalódás, hiszen a téma kétségkívül jó alapanyag, de talán nem is kellett volna többnek tekinteni annál. Hiába végeztek ugyanis az újságírók alapos munkát, egy újságcikk mégsem forgatókönyv, és ahhoz kevés, hogy elvigyen egy egész filmet. Bár a repetitív rablás, kokózás és semmittevés, valóban annyira kiábrándító, hogy akinek gyereke van, a moziban ülve egészen biztosan örülni kezd, hogy nálunk épp most vezetik be az erkölcstant. És reménykedik, hogy az ő kamasz gyereke talán nem készít percenként hatszáz képet magáról az okostelefonjával.
A film egyébként pont olyan is, mint egy újságcikk: hiányzik belőle mindenféle dimenzió, a szereplők jellemét nem lehet megfogni, persze nyilván azért, mert még az sincs nekik, de így az egész mégiscsak egy sablon lesz. A film pont olyan pártatlan is, mint egy jó cikk, mert bár nem sajnáljuk cseppet sem a milliomos sztárokat, de ugyanígy nem sajnáljuk a kamaszokat sem, amikor végül elítélik őket. Szeretni meg aztán végképp nem szeretjük meg a Los Angeles-i alternatív gimnázium diákjait.
Van egy halvány vonulat arra vonatkozóan, hogy Rebecca egy szemét kis kígyó, Marc meg egy érzékeny meleg srác, de Coppola végül ezt a szálat sem bontja ki rendesen. Persze a rendezőnő üzenete átjön és értjük is, hogy a céltalan és fenyegető ürességet nyilván üres karakterekkel lehet a legjobban jellemezni, de azért ez egy filmnek talán kevés. A film ízig-vérig amerikai, nem játszódhatna sehol máshol: amerikaiak a szereplők, az indítékaik (már amennyit megtudunk belőlük) és amerikai a tanulság is: még ebből is simán ki lehet jönni jól, ahogyan azt több főszereplő példája is mutatja. És ha ezek után a börtönt ügyesen elkerülő Nicky azt mondja, hogy ez az ügy kellett a karmájához, és egy nap nagy vezető, talán elnök lesz belőle, akkor sem röhög senki jó hangosan a képébe.
A kamaszok a rendőri kihallgatás során bevallották, hogy azért választották elsőnek Paris Hilton otthonát és azért tértek hozzá vissza olyan sokszor, mert őt hülyének tartották. Ki más hagyná nyitva a bejárati ajtót, miközben rengeteg pénz hever a lakásban szerte szét? (A tanulság szerint egyébként nem jó a házba a sok tolóajtó, mert egyet egészen biztosan mindenki nyitva felejt majd.) Sőt Hilton állítólag még szaftos meztelen képeket is tartott a gardróbban, amit a biztonság kedvéért szintén lenyúltak.
A film legmegdöbbentőbb tanulsága azonban éppen az, hogy Paris Hilton szuperjó fej. Még azt is megengedte Sofia Coppolának, hogy a házában forgasson, annak ellenére, hogy őt is vagy hatszor kirabolták. A filmet már csak Paris lakásai miatt is megéri megnézni, egyszerűen lenyűgöző. És simán hagyta, hogy hülyét csináljanak belőle, ami azért némi humorérzékre vall. A hotelörökösnő szerint egyébként a film üzenete, hogy ha valamit szeretnél, ne lopd el, hanem keményen dolgozz meg érte, mint ahogyan ő. Tanulság tehát mégis van, csak a nagy ürességben még azt sem láttuk meg.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon