Izomagyak véres tora

1994-ben pár miami testépítő úgy gondolta, az emberrablás sokkal jobban fizet, mint a személyi edzősködés az izzadságszagú konditeremben, és léptek egy merészet az amerikai álom irányába. Oda, ahová Michael Bay rendező olyan trashfilmekkel jutott el, mint a Transformers vagy Pearl Harbor. Még jó, hogy ő rendezte meg a történetből készülő filmet.

Aki egy Michael Bay-filmtől azt várja, hogy elgondolkoztassa, az nagyon rosszul jár, ezt gyakorlott Bay-áldozatként mondom. A rendező életművének legkomolyabban vehető darabja a Szikla volt, és az is csak azért, mert Hans Zimmer írta a zenéjét. Bay elsősorban nem felnőtteknek készít filmeket, hanem olyan pattanásos kamaszfiúknak, akik egy pár szilikoncsöcs és nagyon sok lassított felvételes verekedés láttán a gatyájukba élveznek és elrángatják a haverjukat is a moziba. Pain and Gain című filmje viszont amellett, hogy minden rá jellemző gyökérséggel alaposan felturbózta, egészen jól sikerült, már ha el tudunk vonatkoztatni arról, hogy egy szendvicsboltost egy hónapon át kínoznak benne, két másik szereplőt meg feldarabolnak.

Az alapsztori ugyanis messzebb van a komédiától, mint Michael Bay az Oscar-díjtól. A három testépítő története valahol kifejezetten tragikus, hiszen megmutatja, mennyire kétségbeejtően ostobák tudnak lenni bizonyos emberek, és most nem az izomtömeg nagysága és a kevés ész között felfedezhető, közhelyes párhuzamokra gondolok. Egyszerűen arról van szó, hogy kifejezetten idegesítő, hogy ha már a bűn útjára akar lépni valaki, akkor annyi sütnivalója nincsen, hogy egy emberrablást tisztességesen megtervezzen. Daniel Lungo (Mark Wahlberg), Paul Doyle (Dwayne Johnson) és Adrian Doorbal (Anthony Mackie) ugyanis azt találta ki, hogy nyomorúságos életükön azzal segítenek, hogy elrabolják egy miami szendvicsbár tulajdonosát, és a nevükre íratják a vagyonát.

A terv több sebből vérzett, belemenni sem érdemes, de az élet furcsa fintora, hogy összejött nekik. Aztán persze megszívják (nem spoiler, a lebukással kezdődik a film), egy ilyen történetnek nem is lehet a vége más csak ez. A filmben Bay néhol ragaszkodik a valósághoz (a dialógusok egy része elhangzott az életben is) néhol viszont olyan eszement marhaságokat tesz bele, hogy egy ponton ő is úgy érzi, ki kell írnia a képernyőre egy inzertben, hogy "ez még mindig igaz történet." A filmben egyébként mi, magyarok is érintettek vagyunk, hiszen a Sun Gym geng néven elhíresült trió egy miami magyarral, Frank Grigával is összeakaszkodott, de ezt a részét a sztorinak már tényleg nem spoilerezzük el.

Ami a megvalósítást illeti, Bay most is ragaszkodott azokhoz a motívumokhoz, amikkel a sírás szélére szokta kergetni a kritikusokat. A szereplőket előszeretettel fényképezi alulról, így Dwayne Johnson minden jelenetben akkora, mint a Margit-híd, ötpercenként legalább egyszer belassítja a képet, és a kamera jelentőségteljesen elidőzik egy lehulló vércseppen. Az elrabolt milliomost egy olyan raktárépületben szadizzák a testépítők, ami simán lehetne a Transformers 4 egyik műhelye is, és felvillan egy amerikai zászló is (lassítva), sőt, lens flare is van, bár csak egyszer, ami nagy önuralomra vall az effekt iránt beteges vonzalmat érző rendező esetében.

Emellett kapunk pár (naná hogy lassítva) rengő szilikoncsöcsöt, betolnak az arcunkba egy szanaszét fosott vécét és egy hasig szőrös pinát, valamint ipari mennyiségű műfaszt és más szexjátékszert is, szóval ebből a szempontból nem hazudtolja meg magát Bay. Az erőszakos jelenetek elég túlhúzottnak tűnhetnek, de ezzel nekem nem volt bajom, hiszen egy 30 napig tartó kínzást nem lehet finomkodva, jelzésértékkel ábrázolni, akkor nem lenne film sem.  A történethez hozzátett, teljesen felesleges homofób szálat viszont nem értettem, Dwayne Johnson karakterének jellemfejlődéséhez nem kell a meleg pap, az meg végképp nem, ahogy a fejét szétverik.

Mindemellett a film kicsit eltér a Bay-i hagyományoktól, a beállítások és fártok néhol teljesen meglepők, a színek pedig olyan élénkek, mint a Miami helyszínelők legrosszabb napjaiban. A vizuális gegek mellett a történetmesélés is sem olyan lineáris, mint amilyet ő szokott szeretni, a sztorit a főszereplők narrálják, és ilyenkor váltunk nézőpontot is, ami így leírva lehet, hogy idegesítőnek tűnik, de a monológok még a kissé erőltetetten vicces magyar fordításban is kifejezetten mókásak, bár leginkább tahóságuk miatt. A történetnek nagy tanulsága nincsen, maximum annyi, hogy ha el akarsz élni valamit az életben, akkor tanulj, és ne kívánd meg felebarátod hajóját.

A színészek, már ami a főszereplőket illeti, a vékonyka alapanyagból (testépítő 1: tuskó, beképzelt, kisebbségi komplexusos nagydarab csávó, testépítő 2: tuskó, kishitű, erekciós problémákkal küzdő csávó, testépítő 3: tuskó, istenkomplexusos, gyógyuló alkesz csávó) amit lehet kihoztak, bár Wahlberg faék egyszerűségű arcjátéka mellett Johnson egy színészistennek tűnt a két órás játékidő alatt. A mellékszereplők viszont jó nagyot dobtak a filmen, Tony Shaloub (a Monk, a flúgos nyomozó című sorozat címszereplője), Michael Rispoli (most éppen a Bűnös Miamiban játszik), Ed Harris és Rebel Wilson (Koroszúslányok) lubickolt a nekik jutott percekben, és kiemelték a filmet a nyári tucatmozik közül.

A Pain and Gain (ez a magyar címe is) olyasmi fekete komédia, mint a klasszikus Ronda ügy volt, jókat röhög az ember más nyomorúságán és igyekszik elfelejteni, hogy ez a sztori valóban megtörtént, és ha kimegy a moziból, a vele szembe jövők között tuti van legalább egyvalaki, aki a filmben látottakat tartja a meggazdagodás kézenfekvő módjának. Mert ez azért rohadtul ijesztő.

Értékelés: 7/10.