Ma reggel azzal keltem, hogy megölöm a szomszédot. Elég szar hangulatban voltam, a budiban pont vizelés közben égett ki a villanykörte, a sötét konyhába belépve a macska ott sertepertélt a hűtő előtt és amikor ráléptem - fekete a istenadta - belekarmolt a bokámba, szóval elég rosszul indult a nap. A szomszéd erről mit sem tudott, mármint a gyilkos gondolataimról, biztos csendesen kavargatta a kávéját miközben azt a Richard Clayderman-lemezt hallgatta, amivel majdnem pont egy éve idegesített fel először. 364 napja volt, ugyanígy reggel hétkor, mint most, csak egy nappal később. Egy nappal a Pogrom után.
A Bűn éjszakája egy olyan jövőben játszódik, ahol a bűnözés gondját egy pofonegyszerűnek látszó, de elég kidolgozatlannak tűnő ötlettel oldották meg: minden évben van egy nap, amikor 12 órán át, este 7-től reggel 7-ig azt csinál az ember, amit akar. Ha meg akarja ölni a főnökét, és az elég nagy balfasz hozzá, akkor megöli. Nem fogja el a rendőrség, nem kerül bíróság elé, nincs következménye a tetteknek.
Azért fogom megölni a rohadékot, mert ha nem teszem meg, ő öl meg engem. Ez egy ilyen buli, ma este 7-től holnap reggelig szabad a vásár, arra rúgom rá az ajtót, akire akarom, azt erőszakolok meg, akit akarok, és annak verem szét a fejét egy vasalóval, aki szembe jön. Már ha barbár gyilkos lennék, mert nem vagyok az, csak egy polgár, aki betartja a törvényt és az év 364 napján és 12 óráján át magába folytja az összes frusztrációját, mert tudja, hogy lesz egy olyan fél napja, amikor bárkivel bármit, bárhogyan, következmény nélkül. Akár az anyámat is felkoncolhatnám, miért is ne, NEM JÁR ÉRTE SITT, meg semmi se, szomszédság is megérti majd, jogomban állt, hát megtettem, kinek mi köze hozzá?
Ethan Hawke ebben a társadalomban él, és a legjövedelmezőbb foglalkozást űzi, komplex biztonsági rendszereket ad el burzsujoknak, hogy azok erre a fél napra úgy bezárkózhassanak, hogy a házukba senki ne tudjon betörni. Van neki felesége, fia meg egy lánya is, utóbbinak meg udvarlója, akitől tiltja a csajt, szóval a felütést illetően nem nagyon erőltették meg magukat a forgatókönyvírók.
A lelkiismeret, az más tészta. Az azért ott baszkurálna naphosszat, heteken, hónapokon át, talán évekbe is beletelne, mire fel tudnám dolgozni az egészet, már ha egyáltalán sikerülne, mert alapvetően békés ember vagyok, nem szoktam gyilkolni, sőt, istenigazából 43 éven át eszembe sem jutott, hogy egy erre a célra kiélesített kaszát verjek bele Tóth János irigylésre méltóan lapos hasába, de nincs más választásom.
Az a baj, hogy ahelyett, hogy tovább gondolnánk az alapkérdést, és belemennénk a lelkiismeret boncolgatásába, meg esetleg technikai részleteket is feszegetnénk (ha 7 előtt négy perccel szúrom hasba az antipatikus kommentelőt, de csak 7:02-kor hal meg, akkor mi van?), a hárommilliós büdzséből forgatott film megmarad azon a vonalon, amit az első képsorok és az Ethan Hawke szájából elhangzó "ide soha, senki nem tud betörni" mondat után már mindenki tud: be fognak törni, és sok vér fog folyni.
Tóth tavaly egy perccel a hét órás türelmi idő letelte előtt tört be hozzánk, és csak azért nem loccsantotta szét az agyam, mert miközben az ágy alatt kuporogtam, és izzadt tenyeremben a csajom fotójával imádkoztam, hogy szólaljon már meg a kibaszott sziréna, az végre megszólalt. Ő meg csak annyit jegyzett meg rohadt halkan hogy bocs az ajtóért, és hazasomfordált, majd feltette a Clayderman-lemezt és fütyült is hozzá.
A film pár meglepőbb fordulat után egyszer csak véget ér, nincs se tanulság, se erkölcsi válság, a nézőt nem érdekli, ki halt meg és ki nem, mert nem kötődik a karakterekhez. Feszültnek néhol feszült, véres, néhol szadista, de meglehetősen zsékategóriához közelítő minimálhorror A bűn éjszakája. Ha valaki idén csak egy horrort akar megnézni, inkább várja ki a Démonok között címűt, azon legalább tényleg lehet rettegni.
Akkor döntöttem el, hogy megölöm, a nyomorult Clayderman miatt. Mert mindennek van határa. Hét óra nulla nullakor rárúgom az ajtót, és addig forgatom a beleiben a kaszát, míg ki nem gúvad a szeme és hörögve a földre nem rogy, hogy ott dögöljön meg magzatpózban. Én meg utána bezárom magam a pánikszobájába, és reggelig nézem a Dextert.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon