Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- john malkovich
- olasz
- szibéria
- szovjetunió
- dnyeszter-menti köztársaság
- gengszterfilm
Malkovich heroinba fojt egy lett színészt
További Cinematrix cikkek
- James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította Amerikát
- Ennyire személyes hangvételű film még sosem készült a legendás intézményről
- A Rocknak köszönhetjük a világ legpusztítóbb karácsonyi akciófilmjét
- Kicsi, mire jó ez a narkós és borzasztó sivalkodás?
- Szívbe markoló animációs film érkezik a mozikba
Nagyon különös élmény úgy végignézni egy filmet úgy, hogy egyetlen percét sem hisszük el, annyira filmszerű. Hogy minden jelenetben azt keressük, nem lóg-e be a hangmérnök szőrös mikrofonja, vagy a földön tekergő kábelkígyók egy szelvénye. Az olasz Gabriele Salvatores Szibériai nevelése olyan messze van a szovjet gengszterfilmektől, amennyire Olaszország a Dnyeszter Menti Köztársaságtól.
Pedig a történet akár még jó is lehetne, a nyolcvanas években járunk, amikor a szovjet igazságszolgáltatás többek között ide, erre az alig egy megyényi vidékre deportálta bűnözőit. Voltak itt grúzok, szibériaiak, zsidók, és mindenféle nációbeli kétes múltú alak, akikben csak egy volt a közös: bosszúvágy az őket őrző katonákkal és a hivatalos szervekkel szemben.
A film, illetve az alapjául szolgáló Nicolai Lilin emlékirata elsősorban a szibériai klánra koncentrál, ami úgy tűnik, hogy az egyetlen szigorú erkölcsi alapokon álló földalatti szervezet volt, és a Szent anyát Kalasnyikovval ábrázoló ikonokkal, mécsesek lángjában csillogó pisztolyaikkal éltek kalyibáikban, ahol rongyos fotelekben pihentették szénné tetovált testüket. Tisztelték a nőket, és a bolondokat, de elutasítottak a drogot és a prostitúciót. Pénzt nem tartottak a házukban, főleg nem rabolt pénzt, hanem szépen elásták a kapuval szembeni körtefa alá. Szinte már góbés humorral verték át a katonákat, imádtak Ladákkal üldözésest játszani, és a gyerekeiket már kiskoruktól trenírozták a gyilkolásra, disznótetemeken.
Nos a filmben e különös klán feje Kuzja nagypapa (John Malkovich), aki vallásos buzgalmában áldást kér a megalázott nép fegyvereire, heroinba fojt egy megcsúszott klántagot, és szeret a gőzölgő tea fölött filozofálni az élet nagy kérdéseiről - de sajnos a történet nem róla szó. Hanem az unokájáról, Kolimáról, akit három különböző életkorban és élethelyzetben látunk: gyerekként eljátszotta a halottat a havas úton fekve, hogy a gumicsizmákat szállító katonai teherautót megállítsa, amíg a haverjai kirabolják. Kamaszkorában vasat lopott, és szerelmes lett egy orvos szellemi fogyatékos lányába, fiatalként pedig már a hadseregben szolgál és afgánokat vegzál.
A legjobb barátja Gagarin, aki gyerekkorukban egy rablás során elviszi a balhét, és leültetik hét évre, ez pedig igen maradandó sérüléseket okoz a lelkén. Mikor kiszabadul, már nem ugyanaz a szibériai, aki volt, elárulja a családot, ellenséges családokkal bizniszel, drogozik, és elkövet egy halálos bűnt, ami elválasztja Kolimától. A filmben azonban nemcsak a két fiú, hanem két erkölcsi rendszer, két világ ütközik össze, és vívja meg élet-halál harcát.
A Szibériai nevelés egyszerre akart romantikus dráma, krimi, akció- és gengszterfilm lenni, ráadásul úgy, hogy közben három idősík között ugrál - de ez nem sikerült neki. Bizonyos pillanatokban nézhetjük akár kísérleti mozinak is, de ahhoz túl kevés benne a szükséges műfaji elem, ellenben túl nagy a közhelyállomány.
Nem azért, mert Gabriele Salvatore amatőr rendező lenne – a Mediterraneóért Oscar-díjat kapott -, hanem mert egyáltalán nem jár ismerős terepen. Ez a kliséhalmaz, amit itt több mint 100 percben felvázol annyira egysíkú, olyan sztereotip és naiv egyszerre, hogy minden pillanatban az jut a közép-kelet-európai néző ember eszébe, hogy „meg ahogy azt Móricka elképzeli”.
El van bénázva, az elejétől a végéig, és kezdhetnénk ott, hogy Lettországban vették fel, ami sohasem volt annyira lepukkant hely, mint a Moldovából kivált ország. Hogy hiába a remek lett színészek, senki nem hiszi el róluk, hogy grúzok lennének. Hogy hiába játszik benne John Malkovich, nem klánfőnököt látni benne, hanem egy széplelkű színészt, aki mivel új, választott otthonának rendezője, egy olasz rendező kérte a szerepre, elvállalta.
Malkovichot persze bármikor bármiben élvezet nézni, de ezesetben úgy lóg az ő személyisége ezen a hiteltelen, kiszámíthatóan unalmas és bárgyú filmen, hogy még az is lehet, nélküle jobban fogyasztható lett volna. De végülis persze sem Salvatoresre, sem Malkovichra, sem pedig a szerzőre nem érdemes haragudni, mert legalább új műfajt teremtettek, itt a spagetti gulág, 6/10.
Rovataink a Facebookon