Pókember azon dolgozik, hogy ne kérdezzék Pókemberről„Minden férfi néz pornót”, ismételgeti Jon magának, barátnőjének és a nézőknek, mert nehogy valaki higgyen annak a pasinak, aki azt állítja, hogy soha nem maszturbál a gép előtt. Jon szereti ugyan a szexet – meg a családját, a vallását és a verdáját is, - na de a pornó az mégiscsak más. A pornóra tulajdonképpen a nők kényszerítik a férfiakat, hiszen nem hajlandók a kedvükre tenni az ágyban. Mert a nők csak elölről szeretik, nem engedik hátulról, és az orál sincs éppen ínyükre. Mit tehát egy szerencsétlen férfi, aki változatos szexre vágyik? Hát leül a gép elé.
Nagyjából ez Jon (Joseph Gordon-Levitt) álláspontja az életről, amikor megismerkedünk vele a Don Jon című filmben, és természetesen tudni lehet, hogy ez a végére változni fog, de hogy hogyan következik majd be a jellemfejlődés, az pontosan nem látható. Így bár többen felrótták már a filmnek, hogy kiszámítható, és tény, hogy Gordon-Levitt számos, többször látott klisét felvonultat, de összességében ez egy cseppet sem zavaró. Jonról kiderül, alapvetően egy tapló proli, ami abból látszik, hogy mindig atlétát hord, hogy olasz az meg abból, hogy mindig kiabál és tésztát zabál. Emellett még pornófüggő is, de mint minden rendes szenvedélybeteg, függőségét természetesen tagadja. Aztán megismerkedik az isteni Barbarával (Scarlett Johansson), aki egy tízes skálán minimum tizenkettes, és kissé közhelyes módon éppen azért zúg bele, mert Barbara nem hagyja magát megfektetni. Legalábbis addig nem, amíg el nem ért mindent, ami csak szeretne, Jon pedig vakon teljesíti minden kívánságát és telerejszolja az összes drága Diesel farmerjét, mire végre átjut a küszöbön. Csak hát sajna Barbara is csak elölről szereti, így hát marad a pornó.
Jon minden héten meggyónja bűnét a templomban, lenyom pár miatyánkot súlyzózás közben, aztán jöhet ismét a pornó. Ha jó napja van, tízszer is elélvez egymás után. A megoldást Jon problémájára, mint már annyiszor, most is egy idősebb nő, a vagány, de szomorú sorsú Esther (Julianne Moore) hozza, és a film onnantól lesz igazán szerethető és szép, hogy Esther karaktere kibontakozik benne. Ez emeli ki a filmet a műfaji egyhangúságból, és az oktatófilmes szöveg ellenére is képes arra, hogy elgondolkoztassa a nézőt.
A film végére kicsit túl sok lesz a tanulság, de ne feledjük, hogy ez Gordon-Levitt első rendezése, a filmet ő is írta, a főszerepben pedig egyszerűen remekel. Julianne Moore a nagyjából szokásos formáját hozza, Scarlett Johansson pedig mindennél jobban játssza a felszínes, proli bigét, aki annyira céltudatos, amennyire csak egy feltörekvő amerikai tud lenni. A végén kicsit túl sok a tanulság, nem csak a főhősünk fejlődik, hanem vele együtt az egész környezete, minden ismerőse és családja is. Még az állandóan telefont nyomkodó húgáról is kiderül, hogy tud beszélni. Kiderül továbbá, hogy a tévé rossz, a csapatsport meg jó, a vallás hazug és Isten talán nem is létezik.
Vicces ugyanakkor megfigyelni, hogy mit gondolhat az amerikai művészvilág proli honfitársairól, ezt remekül példázza például a lakásbelsők közötti különbség. A proliknál csak konyha van meg kanapé, a jó fej, hippi Esthernél meg nagy terek és számos aprócska bizbasz. Kissé lenézőnek tűnhet az is, hogy a film végén a főhős, leveti atlétáját, kimossa hajából a zselét, és akkor végre átkelhet a folyón, és a külváros helyett befogadja őt is Manhattan. A célzott tanulságok ellenére, a Don Jon első rendezésnek tökéletes, a film lendületes, aranyos és szórakoztató. Nem véletlen, hogy a miskolci Cinefesten a filmet állva tapsolta meg a közönség, díjat azonban ennek ellenére nem kapott.
IMDB: 10/ 7,4
Index: 10/8
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon