Greta Gerwig elkészítené a Barbie folytatásátBár még csak október van, a Cinematrix már legalább négyszer kikiáltotta az év sci-fijét és az év legidiótább filmjét is megtalálni véltük. Most viszont tényleg kijelenthető, hogy megvan az év legbárgyúbb és legszájbarágósabb filmje. Az Időről időre annak ellenére érdemelte ki ezt a címet, hogy a nagyszerű Bill Nighy az egyik főszereplő és Richard Curtis az író-rendező, aki a Igazából szerelmet is elkövette.
Az alapötlettel még nincs nagy baj, bár túl eredetinek semmiképp nem nevezhető. Adott egy angol család, ahol a férfiak képesek az időutazásra. Ezt a titkot 21 éves korában osztja meg az apa (őt játssza Bill Nighy) fiával, Timmel (Domhnall Gleeson, akit főleg a Harry Potter-filmek Bill Weasleyjeként ismerünk, de ebben a filmben egy az egyben Bereczki Zoltán). Az utazásnak vannak bizonyos szabályai: csak a saját életükben utazhatnak, csak a múltba, nem változtathatnak a történelmen és mások életén is csak annyiban, amennyiben az kötődik a sajátjukhoz.
Timnek több se kell, mivel eddig képtelen volt összeszedni egy barátnőt, azt hiszi, hogy majd az időutazás segítségével sikerül. Ezen a ponton, körülbelül a (kelleténél jóval hosszabb) film harmincadik percében rögtön a szánkba is rágják az első következtetést: ha valaki nem szerelemes az időutazóba, az semmilyen múltba ugrálásos trükkel nem lesz az.
Így hát Tim csaj nélkül kénytelen megkezdeni felnőtt életét Londonban, ahol megismerkedik Maryvel (Rachel McAdams). Innentől arra használja az időutazást, hogy tényleg megismerkedjen a lánnyal (és közben egy másik helyen is végrehajthasson egy jócselekedetet, ugyan mi mást), hogy minél jobb benyomást tegyen a szülőkre és hogy megtalálja a tökéletes esküvői násznagyot. Sajnos "a nő meghódítása időutazás által" témakörben már készült egy sokkal jobb film, az Idétlen időkig, az Időről időre legjobb poénjai is csak gyenge utánzatok Bill Murray és Andie MacDowell vicceihez képest. Ahogy nézzük az Időről időrét, úgy támad egyre nagyobb kedvünk ahhoz, hogy újranézzük inkább az Idétlen időkiget.
Ráadásul Tim és Mary élete annyira klassz, hogy hősünknek alig van szüksége az időutazásra. Ők ugyanis elképesztően boldogok, gyönyörű gyerekük születik, még a családjuk és a barátaik is annyira jó fejek. Jó, később kiderül, hogy azért nem mindenki száz százalékig happy a családban, de Tim ezt is ügyesen kezeli.
Aztán, ahogy lenni szokott, beüt a nem várt fordulat, amin még az időutazás sem segíthet. Mert ez a család is csak olyan, mint bármelyik másik, nekik is éppen úgy kell szembenézniük a nehézségekkel, ahogy bárki másnak. Ezt nemcsak sugallja a film, hanem ki is mondja jó hangosan, ahogy minden mást is. Aztán a végső tanulságot is jól a szánkba rágják, nehogy egy percig is gondolkozni akarjunk a nyáltengeren úszva.
A film egyetlen szerencséje, hogy angol. Ez menti meg attól, hogy teljesenen nézhetetlen legyen. Bár London meglepően napsütéses (milyen is legyen Curtis világában ugye), attól még London, amit jó nézni, ahol - legalábbis ügyvédként és könyvkiadóként, ahogy a főszereplők - jó élni.
A mellékszereplők bolondériáiban visszaköszönnek a Bridget Jones-filmek vagy a Sztárom a párom vicces angol figurái (mindegyiket Richard Curtis írta). De hol van ez a film egyik első forgatókönyvírói munkájához, a Négy esküvő és egy temetéshez képest? Richard Curtis állítólag azon gondolkozik, hogy felhagy a filmezéssel. Nem a csúcson fogja abbahagyni, az tuti.
IMDb: 7,6
Rotten Tomatoes: 62%
Index: 10/5
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon