Sokkot kaptunk egy magyar filmtől

Október 24-én, csütörtökön kerül mozikba Bodzsár Márk első nagyfilmje, az Isteni műszak: a korábban Örök béke címen futó mentősfilmhez még 2011-ben készült egy 12 perces demo, amelyben bemutatták a szereplőket és a hangulatot, és nagyjából azóta várta mindenki ettől a filmtől a megváltást, az új magyar film új magyar korszakát. 

Végre egy film, amire büszkék lehetünk, vagy ez még tíz éve is ciki lett volna? Örülhetünk-e annak, ha egy magyar filmben úgy beszélnek a színészek mint a villamoson az emberek? Nem tudunk vagy nem szabad röhögni az Isteni műszak fekete humorán? Elég-e egy filmhez, ha szép a látvány és jó a zene? Mindkét szerzőnket a hideg rázta, de az egyiket azért, mert imádta, a másik viszont a felháborodástól alig látott. Duplakritika. 

Ezt már tíz éve sem – 3/10

Kalas Györgyi

„Teljesen független alkotói munka folyt” – mondta el többször is Bodzsár Márk az Isteni műszak című film bemutatója után, jelezve, hogy bár ez az első olyan magyar film, ami teljes egészében a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával jött létre, a rendező munkájába nem szólt bele senki. És bár a film az egyik legjobban várt idei bemutató volt, úgy tűnik sajnos, sem a Vajna-féle Filmalap, sem a független alkotói munka nem elég ahhoz, hogy egy film jó legyen.

Nehéz úgy írni, hogy az ember még félig sokkos állapotban van, az Isteni műszak vetítése után ugyanis elég sokáig csak a fájdalmas felháborodás érzése maradt meg. Gyorsan le is tudnánk a dicséreteket, igen, szuper a látvány, Pohárnok Iván maszkmester valóban profi, valóban nem láthattunk még nyílt törést nagy totálban magyar filmen, valóban jó a zene és bevállalós a film a maga nemében, és tényleg, hosszas állva taps jár a színészeknek. De ne kelljen már azon örülni, hogy egy magyar filmben végre a modorosságot levetkőzve, tényleg magyarul beszélnek a színészek. Az Isteni műszak tanulsága az, hogy még a profi színész is kevés a jó filmhez.

Pedig a forgatókönyvben aztán minden van ugye, mint a búcsúban. Nácik, kurvák, cigányok, drogosok, hullák, kínaiak (akiknek, nézd má', ferde a szeme), és valami teljesen érthetetlen okból háború. Mert hát a nyolcvanas évek az már mégiscsak lefutott dolog, a mai világhoz kéne némi társadalomismeret, 1992 az pont jó lesz, volt akkor ez a délszláv izé, ami olyan egzotikus, meg legyen benne szerelem, mert love story az kell. Megvan tehát minden, amitől egy forgatókönyv állhatna a lábán, de a film mégis eldől. A film időbeli elhelyezése azért is furcsa, mert a rendező, Bodzsár Márk '92-ben még csak tízéves volt, így még attól az esélytől is megfosztja magát, hogy személyes élményeit építse be a filmbe.

A film több dolog miatt sem működik, először is a főszereplő Milánt (Ötvös András) – aki a háború elől menekül el Jugoszláviából, majd Budapesten mentősként kezd pénzgyűjtésbe, hogy Szarajevóban rekedt menyasszonyát megszöktesse – nem lehet sem megismerni, sem megszeretni, és a menyasszonyát (Stork Natasa) sem. Fék dokit (Rába Roland) mondjuk megszerettük, de ebben a filmben mindenki olyan bánatos szemű és magányos, hogy egy idő után inkább sajnáljuk őket.

A mentőautó sötét belsejében aztán kiderül, hogy Fék doki élet és halál fölött dönt, mert akit hagynak meghalni, az után kapnak száz márkát darabonként egy temetkezési vállalkozótól (Zsótér Sándor). Lehetett volna egy kicsit feszegetni, hogy ehhez egy embernek van-e joga, de Fék doki a kérdést gyorsan elintézi: akinek nincs esélye, és úgyis csak egy gépre lenne kötve, azt hagyja meghalni. Jogos végül is, vitatkozni nehéz vele, némi dacos pénzgyűrögetésen kívül nem moralizál ezen sokat Milán sem. Pedig a háborús háttér nyilván a hős nehéz döntését kívánja ellenpontozni, feszültség azonban nincs sok ez ügyben. A filmben sajnos nincs meg az a képesség, hogy egyensúlyozni tudjon az abszurd humor és a dráma vékony határán, ráadásul a humorforrást sokszor egy karakterre, az ütődött, nindzsa-rajongó mentővezető fiúra, Kistamásra (Keresztes Tamás) bízzák.

Ha a rendező csak annyit tud elmondani a délszláv háborúról, hogy egy szexi lábú, véres köpenyes, bagózó nővérke (milyen is lenne egy nővér, ha nem szexi) hozzánőtt egy telefonkagylóhoz, a háttérben meg néha robban valami, az azért elég gáz. Ha meg ez humornak volt szánva, akkor pedig nem elég ütős. Irtó gyenge Nagy Zsolt nácis jelenete is, hiába próbálja elcukiskodni, és hát az, hogy magyarok meg a cigányok leszúrják egymást egy kihegyezett fogkefével, inkább szomorú, mint vicces. A magyar testvérezés meg disznóvágásozás még összekacsintós humornak is silány, és ezt most nem a frissen postára adott, egy éves Élet és Irodalom előfizetés mondatja velünk.

Halálbüntetéssel meg cigányokkal viccelődni éppenséggel lehet, csak kéne bele némi humor, meg cinikus él is. Amit a rendező nagyon, de nagyon akar, de nem jön neki össze. Megtudjuk viszont, hogy az élethez barátom, még a horogkeresztes náciknak is joga van, mert hát emberek vagyunk, vagy mi a túró. A heroinos nőnek, na annak azonban nincs joga élni. Arra rá lehet menni hárman, lehet rajta jót röhögni, lehet versengeni, hogy ki üsse meg. Egy nőt. Mert az olyan vicces. 

Az előtt poénok és gegek többsége sajnos nem új, és nem tud felmutatni semmilyen frissességet. Ez alól talán kivétel Irén és lánya (Lázár Kati és Jordán Adél) jelenete, ami valóban vicces, ráadásul a két színésznek köszönhetően jó is. Ebben a jelenetben kiütközik a rendező szándéka, valóban, lehet viccelődni még a rákkal is, csak éppen jól kell csinálni. És hát az az igazság, hogy ezt a műfajt már nagyon-nagyon sokszor láttuk. Tíz éve, húsz éve, és hiába tartja Bodzsár Márt mesterének Tarantinót, egy ilyen film már tőle is unalmas lenne.

A fekete komédiának eladott Isteni műszak olyan messze van az abszurd humortól, mint a magyar foci a világbajnokságtól. Ezen a filmen jót röhögni egyszer sem lehet. A színészek miatt érdemes talán mégis megnézni, a főszereplő Ötvös András friss játéka egyszerűen lehengerlően üdítő, Rába Roland továbbra is vérpofi, bár kissé túl hűen hozza vissza Magenheim doki Kulkás gesztusait. (Épp a napokban mutatta meg Mundruczó Kornél új darabjában, hogy tud ő azért ennél többet is.) Bodzsár Márk pedig valószínűleg egy tehetséges rendező, mert a párbeszédek életszerűek és tényleg mindent kihoz a színészeiből, de a forgatókönyvet legközelebb mással kéne íratnia. Örülhetünk, mert vannak jó színészeink, most már tényleg csak egy ütős forgatókönyv kéne. De az nagyon.

Mint egy elszabadult tank – 8/10

Thüringer Barbara 

Az Isteni műszaknak mint egy elszabadult, vijjogó tanknak sikerült áttörnie azt a falat, ami a Falfúró és a Roncsfilm óta tornyosult a magyar filmek előtt: a valóságtól teljesen elrugaszkodott, írógépszagú dialógusok, modoros, színházi színjátszás az egyik oldalon, Sas-kabarét és Benny Hill-show-t idéző próbálkozások a másik oldalon.

Nem azt mondom, hogy ez egy tökéletes film, mert egyáltalán nem az, de végre egy olyan munka, amire büszkének lehet lenni. Vagy legalább beszélni róla, arról, ha valaki meg tud szólalni azon a hangon, amit a villamoson hallunk, ha valaki hozzá mer nyúlni - méghozzá nem éppen gumikesztyűs kézzel - az olyan sérthetetlen kasztokhoz, mint a mentősök (vagy a BKV-ellenőrök, ugye), vagy ha valaki felvállal olyan tabutémákat, mint az illegális eutanázia, vagy a nem éppen ártatlan bevándorlók.

Az Isteni műszak mindezt szó szerint vérbően, és minden abszurditása ellenére is természetesen teszi, miközben nem kerüli el, hogy kimondjon kurva kemény mondatokat. Ráadásul úgy, hogy minden drámai jelenetben van egy kétértelmű csavar, nehogy elpityeredjünk, és minden groteszk helyzetben egy hatalmas felkiáltójel, hogy egy pillanatra elbizonytalanodjunk, most ér-e, szabad-e röhögni.

És szabad. Igenis a halál pofájába kell röhögni, kéjgáztól vérvörös szemekkel, mint Kistamás, és keményítős kínai kajáktól fulladozva, mint Fék doktor. Egyszerűen azért, mert ezt a szakmát nem lehet másképp túlélni, csak így, félig megőrülve, fekete humorban tocsogva. Persze lehet moralizálni, hogy szép dolog-e lepaktálni a mentőangyaloknak a temetkezési vállalkozókkal, de az eutanáziapártiak egyetlen filmbeli esetre sem fogják azt mondani, hogy ne lett volna helyén való. És lehet azon vitatkozni, hogy joga van-e megütni egy mentősnek egy zombivá változott heroinistát, de aki látott már ilyen zombit közelről, nem nagyon gondolhat mást. Az Isteni műszak még ebben is korrekt.

De, hogy mindez még szebb legyen, nézzük a szereplőket. Ahogy Ötvös András naiv romlatlan lelkében egyszer csak megpattan valami, és felcsillan szemében az ördögi szikra, ahogy Rába Roland Doktor House-i magasságokban beszél a megmenthetetlen életekről, ahogy Keresztes Tamás pontosan hozza a Jackie Chanen és ragasztón felnőtt, konszolidált őrültet. De Lázár Kati és Jordán Adél, Kaszás Gergő és Hegedűs D. Géza közjátéka is beüt. Mindössze Zsótér Sándor fásult merevsége, Stork Natasa semmilyensége, és Nagy Zsolt erőtlensége fájhat egy kicsit - de ez igen jó arány.

És amibe a moralitáson, a forgatókönyv apró buktatóin, és a ritmustalanságon fanyalgók már tényleg nem köthetnek bele, az az Isteni műszak zseniális képi világa. Ha csak a mentőautó sofőrfülkéjét elválasztó üvegre felragasztott, naptárból kivágott Michelangelo Ádám teremtése lett volna az egyetlen vizuális humor, már akkor is érdemes lenne végigülni ezt a 106 percet – én legalábbis minden alkalommal felröhögtem, amikor széthúzták az üveget.

Bodzsár Márk nem zseni, és nem egy Tarantino, de első filmesként mindenesetre máris mérföldekre jutott az Üvegtigrisektől, Magic Boyszoktól, és a Meseautó felújított változatától szegélyezett, kiszáradt földúton. Megcsinálta a magyar Sírhant Műveket.