Már a szellemvilág is dögunalmas

Az Insidious - A gonosz háza című horror olyan, mintha az ember a hullámvasút csúcspontján ülne be a kocsiba, amit onnantól nagyon lassan tologatnának előre egy nyílegyenes pályán. Semmi izgalom, semmi rettegés, semmi értelme az egésznek.

James Wan történelmet írt és franchise-t teremtett a Fűrész 2004-es első részével, ami, későbbi filmjeihez hasonlóan, nem bonyolultságáról, lenyűgöző díszleteiről vagy a lehengerlő színészi játék miatt volt jó, hanem azért, mert viszonylag egyszerű eszközökkel teremtett feszültséget a vásznon. A fokozatosan adagolt izgalom, a meglepő csavarok és persze a szadista hentelések 1,2 millió dollárból is működtek, a nézők zabálták Jigsaw történetét, aki utána még hat folytatásban szadizott javarészt antipatikus szereplőket. Wan a folytatásokban csak executive producerként és íróként vett részt, inkább rendezett még pár filmet, amelyek közül a 2010-es Insidious (nem volt neki magyar címe, be sem mutatták nálunk) és a 2013-as Démonok között a minimálhorror-revival újhullámának éllovasa volt, előbbi kissé érthetetlenül, utóbbi viszont teljes joggal. 

Mivel az Insidious 1,5 millió dollárra hozott 97 milliót, a szarból is aranyat csináló Oren Peli vezette producergárda (Parajelenségek-sorozat) folytatást íratott neki, és rávette Want, hogy vállalja el a rendezését. Ha Wan tudta volna, hogy a Démonok között mekkora siker lesz, és hány kritikus és filmfesztivál-szervező nyalja majd fényesre a fenekét (virtuálisan, de tök jogosan), akkor tuti elzavarja Pelit a fenébe a folytatás tervével, de nem így történt sajnos. Az Insidous 2 így elkészült és a sokat mondó A gonosz háza címen már nálunk is látható, igaz, aki nem látta az első filmet, az vagy húsz percig elég bután fog a popcornos vödörbe meredni. A film legnagyobb baja ugyanis az, hogy ott folytatja a történetet, ahol az első rész abbamaradt. 

Ha valaki lemaradt volna az első kanyarról, nagyjából arról van benne szó, hogy van egy család (Patrick Wilson, Rose Byrne meg pár felejthető gyerekszínész), és őket vegzálják a horrorfilmek alapszabályai szerint gonosz szellemek, akik a kómába esett gyerekükön keresztül élik ki magukat. A fater aztán utánamegy a gyerek szellemvilágban rekedt lelkének, és visszahozza, eközben nagyon sok ajtó csapódik be tök váratlanul, és fehérre maszkírozott, üvöltő statiszták ugranak elő a ruhásszekrényből a legváratlanabb pillanatokban. A történet viszont működött, mivel a feszültséget kiskanállal adagolta, voltak csúcspontok és minikatarzisok, majd a végén egy húszperces küzdelem a démonokkal, ami a meglehetősen kiszámítható ijesztgetések ellenére is igen hatásos volt. 

Ez egyébként Wan munkáira jellemző: tudja az ember, hogy a frászt hozzák rá, meg is mutatják az ajtót, amit majd két másodperc múlva sikoltva tép fel egy beesett szemű öregasszony, mégis majd’ lefossuk a bokánkat a félelemtől. Sajnos a A gonosz házában jó, ha két olyan pillanat van, amikor az ember összerezzen, és ezek is az első harmadban - utána már rutinszerűen ül és kis híján elalszik a történeten, ami pontosan olyan, mint az első részé, semmi váratlan vagy újszerű nincs benne, valakit megszáll egy szellem és meg kell menteni. A feszültséget nem adagolják, nem építik fel a sztorit, az első percben már ránk hajítanak egy asztráltestet, meg gonoszan néző főszereplőt, mintha kiírnák a vászon tetejére, hogy tessék odafigyelni, mert NEM STIMMEL VALAMI A CSÁVÓVAL. 

A színészek arcán is nagyjából az látszik, hogy nem baj, a lakbér kijön belőle, és egy Happy Meal a gyereknek, csak legyünk már túl rajta, és Wan sem erőlteti mag magát, hogy olyan megoldásokat alkalmazzon, amikkel meghökkenti vagy ne adj isten, halálra rémiszti a nézőket. Azokat majd a Démonok közt folytatásában lövi el, legalábbis reméljük, hogy azt a filmet nem rontják el egy ilyen ostoba, összecsapott második résszel.  

IMDb: 7 
Rotten Tomatoes: 36% 
Index-ítélet: 2/10

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!