Ennyi borzalom nincs a világon

Többek között észak-koreai foglyokról, japán álcsaládtag-kölcsönzőről, legyel pedofilról, tanzániai albínókról, orosz kommunásokról, magyar szexmunkásokról és keletnémet melegekről nézhetünk dokumentumfilmeket november 5-től 10-ig a tizedik Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon.  A legjobb filmnek járó díjat idén is a közönség adja; a legtöbb szavazatot kapott film kétezer dollárt kap. (Ez egy dokumentumfilmesnek jelentős összeg tud lenni.) A fesztivál helyszínei a Toldi Mozi, a Művész Mozi, a Cirko-Gejzír Mozi, az Örökmozgó, a Francia Intézet és az OSA Archívum. Idén 62 filmet mutatnak be 25 országból. Hogy megkönnyítsük a választást, bemutatunk néhányat a legemlékezetesebb, legprovokatívabb vagy legdurvább filmek közül.

A 14-es tábor (2012)

Sin Dong Hjok története tavaly járta be a világot. Észak-Koreában, a 14-es munkatáborban született foglyok gyerekeként. 23 éves volt, amikor megszökött, most Dél-Korában él. (Cikkünket itt olvashatják róla.) A 14-es tábor az ő története: meséli a tábor borzalmairól és látjuk azt is, hogyan él ma. De nemcsak őt ismerhetjük meg, hanem két olyan férfit is, akik a másik oldalon álltak, egyikük őr volt egy hasonló táborban, másikuk titkosrendőr. Embereket öltek, kínoztak, aláztak meg nap mint nap.

Sin Dong Hjok hat éves volt, amikor dolgozni kezdett egy bányában, első emléke egy nyilvános kivégzés, amit négy évesen kellett végignéznie. Miközben egy szöuli szupermarket polcai között bolyong, arról mesél, hogy a munkatáborokban annyira éheztek, hogy patkányokat fogtak, megfőzték és megették őket. Még a csontokat is, hogy semmi ne vesszen kárba. A táborban arra nevelték, hogy ha szökési tervről hall, jelentse. 14 éves volt, amikor meghallotta, hogy anyja és bátyja szökést terveznek. Feljelentette őket, az egész család börtönbe került, később apjával együtt kellett végignéznie, ahogy anyját és testvérét kivégzik. Azt mondja, hogy nem érzett semmit, a család fogalma idegen volt számára.

Most emberi jogi konferenciákra jár, közös fotókat készítenek vele, előadásokat tart. De lélekben most is Észak-Koreában él, azt mondja, hogy ha a határok megnyílnak, ő lesz az első, aki visszatér. A táborban akar élni. A 14-es tábor készítői csak hagyják, hogy beszéljen. Emlékeit animációs formában látjuk viszont, de így sem lesznek kevésbé borzalmasak. Amiről mesél, éppen olyan felfoghatatlan, mint az egykori őr kedélyes mosolya, amivel elmondja, hogy csak tette, amit tennie kellett. A 14-es tábort szörnyű nézni, mégis mindenkinek látnia kéne.

Belecsavarodva (2012)

Nem vidámabb a lengyel Belecsavarodva témája sem. Adott egy középkorú férfi, pedofil, 7-12 éves fiúkat molesztált éveken át. És van egy fiú, az egyik áldozata, aki már 17 éves. Jelenleg a pedofil szabad és a fiú ül börtönben. Amikor elég nagy lett, elkezdte ugyanis zaklatni a börtönből akkor már kiszabadult férfit. Először csak fenyegette, később megverte, majd a kórházban késsel is megtámadta. Nem bírta elviselni a tudatot, hogy ugyanabban a kisvárosban élnek, összefutnak a sarkon, a buszon. Nem akarta, hogy ami vele megtörtént, más fiúkkal is megessen.

A filmben minden érintett megszólal és a pedofil kivételével az arcukat is vállalják. Beszél a fiú édesanyja és a férfi nagynénje is, akivel él. A pedofil férfi elmondja, hogy őt is zaklatták gyerekkorában, hogy tisztában volt azzal, hogy amit tesz, az rossz, de képtelen volt leállni. Olyan ez szerinte, mint amikor valaki képtelen abbahagyni a cigarettázást vagy a kávézást. Nagynénje még hozzáteszi azt a megnyugtató tényt, hogy most is van egy kamaszfiú, akinek csokit szokott venni és a szomszéd gyerekekkel is jóban van. De szerinte ettől még az unokaöccse jó ember, hiszen nem iszik és van munkája. Így élnek ők kettesben, az idillt csak az zavarja meg, ha néha bedobják az ablakukat kővel.

A fiú teste tele van hegekkel, egyszer megpróbálta felakasztani magát. Nem tudja miért, de időnként bántania kell magát. Nem biztos abban, hogy ha kiszabadul, nem fordul újra a férfi ellen. Egy közös mindenképpen van bennük: egyikük sem bánja, amit tett. Persze szenvednek a következményektől, de igazán nem bánnak semmit. Most sem cselekednének másképp. Amennyire a pedofíliát meg lehet érteni, annyira a Belecsavarodvából megérthető. Nem jó nézni, de abbahagyni sem lehet, mert beszippantja a nézőt.

Családkölcsönző (2012)

A Családkölcsönző viccesen indul, hogy aztán lassan egyre nyomasztóbbá váljon. A főszereplő, a japán Ryuichi elég bizarr vállalkozást vezet: álcsaládtagokat kölcsönöz klienseinek. Ha valaki kínosnak érzi, hogy egyedül menjen egy esküvőre, bérelhet álbarátnőt, álfeleséget (persze csinosat), de foglalkozik álapa, áltestvér, sőt komplett álnásznép (ez 25 ezer dollárba fáj) kölcsönzéssel is. Ezzel nemcsak a kellemetlen kérdések előzhetők meg, egy határozott álférjjel a gyerektartás is kisajtolható a volt férjből.

Először úgy tűnik, hogy a film a vállalkozásról szól, de aztán kiderül, hogy a főnök sokkal érdekesebb. Ryuichi családja ugyanis nem tudja, hogy mivel foglalkozik. Nem mondja el nekik, mert furcsának tartanák. A feleségét nem is érdekli különösebben, a lényeg, hogy a számlákat fizesse. Csakhogy ez egyre nehezebben megy, hősünk már az öngyilkosságon gondolkodik. Van igazi családja, de magányosabb nem is lehetne.

Bár Ryuichi amolyan japán Győzikeként alaposan rájátszik mindenre, így is tisztelereméltó az őszinteség, amivel a kamera előtt beszél. Nem titkol el és nem szépít meg semmit, és teszi ezt egy olyan világban, ahol egyébként kisebb vagyonokat fizetnek emberek csak hogy fenntarthassák a látszatot.

Hol az igazság? - Szexmunka Magyarországon (2012)

A Társaság a Szabadságjogokért filmje a Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületéről (SZEXE) szól, amely segíteni próbál azoknak, akik fel akarnak hagyni a prostitúcióval. A másik céljuk viszont az, hogy akik nem, azok "tevékenységüket jogfosztott és kizsákmányoló környezettől mentesen végezhessék".

A szándék dícséretes, a megvalósítás viszont gyenge közepes. Egyfelől megismerjük az egyesület munkatársait és különösen a vezetőjüket, Földi Ágnest. Mivel prostitúcióügyben az összes tévének mindig az ő neve ugrik be, aki valaha nézte a kereskedelmi tévék híradóit, annak ez a szál nem sok újat fog mondani.

Másfelől a film bemutat néhány prostituáltat (a TASZ és a SZEXE által erőltetett szexmunkás szóra még az ő szájuk is nehezen áll rá), akik közül sokan arccal is vállalják a beszélgetést. Ezek az interjúk összehasonlíthatatlanul érdekesebbek, mint például az egyesület könyvelőjének komoly fejtegetése arról, hogy mi számolható el költségként egy szexmunkás esetében. A megszólalók között egy olyan akad, aki nem tűnik teljesen elgyötörtnek, akinek elhisszük, hogy számára ez a legmegfelelőbb munka. Érdekes, hogy ő nagyon későn, 45 éves korában kezdte az ipart és mint kifejtette, nehezen tudja elképzelni, hogy bárkit is kényszerítenének erre. Sajnos a filmben az is elhangzik, hogy van olyan prostituált, aki rövid idő alatt egy 27 milliós lakást és egy BMW-t szedett össze ebből. Persze biztos van ilyen is, de azért nem ez a tipikus.

A Hol az igazság? technikailag borzalmas, oda nem illő vágóképek sorjáznak egymás után. Nehéz illusztrálni ezt a témát, de annyira talán mégsem lehetetlen, hogy thaiföldi képeket kelljen egy, a magyarországi prostitúcióról szóló filmben használni. Persze ha elfogadjuk, hogy a készítők nem Dobray György érdemeire törtek, akinek K-filmjei először adtak megdöbbentő képet a magyar prostituáltakról, hanem a TASZ egyik programját akarták illusztrálni és a legalizálás mellett érvelni, akkor tulajdonképpen rendben van. 

A fal, amit mi kerítésnek hívunk (2012)

Hajdu D. András, Magócsi Márton és Szabó Balázs filmjében a Nagybánya külvárosában élő 1500 romát ismerhetjük meg, akik alig pár négyzetméteres viskókban élnek, sokszor egy szobában 8-10 ember. A nyomornegyedben nincs ivóvíz és áram. A nagybányai önkormányzat 2011 óta telepíti ki a cigányokat és dózerolja el az illegálisan épült viskókat. Persze a romák sem élvezik, hogy a telepen élnek, egy nő például azt mondja, hogy álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyen kell élnie, és ha a férje nem hagyja magára az öt gyerekkel, biztos nem is kerül ide.

A családokat az önkormányzat egy fallal elkerített blokkba és egy volt vegyi üzem irodáiból kialakított lakásokba költözteti.  A város vezetői a falat kerítésnek hívják, melynek szerepe, hogy elválassza a romák által lakott házakat attól az utcától, ahol "nagyon intenzív a forgalom és több baleset történt, mert a roma gyerekek kifutottak az utcára és elütötték őket". Vagyis szerintük a fal a romákat védi. 

A fal, ami mi kerítésnek hívunk készítői tulajdonképpen egy filmet kanyarítottak néhány nagyszerű fotó köré. Ezekből a képekből ismerhetjük meg a romák életét, a videók, a nyilatkozatok csak kiegészítik a fotókat. "Multimédiás riportot" és nem hagyományos filmet látunk, amivel kapcsolatban csak egy kifogásunk lehet: 11 perc nagyon kevés, ezt a történetet néznénk sokkal hosszabban is. 

Verzió Film Fesztivál november 5 és 10 között több fővárosi moziban. Részletes program itt.