James Gunn a véres és kimerült Supermanhez hasonlította AmerikátCard csalódottsága és cinikus kiábrándultsága érthető. Több interjúban is kijelentette, hogy a könyvet megfilmesíthetetlennek tartja, és ugyan ő megpróbálkozott vele, de azt sem sem tudta elképzelni, hogy az anyagot nála sokkal kevésbé ismerő író viheti sikerre. Azt, hogy Hollywoodban mit tartanak megfilmesítésre érdemesnek, és főleg, mikor, azt senki nem tudja megmondani.
Akadnak olyan projektek, mint a Randevú a Rámával, amit Arthur C. Clarke 1972-ben írt meg, és a stúdiók tulajdonképpen a megjelenés napja után rögvest lecsaptak rá, de ennél (mármint a szándéknál) közelebb csak 2000-ben kerültünk a megvalósításhoz, amikor Morgan Freeman vette meg a filmjogokat. Mondani sem kell: az elmúlt 13 évben mindössze annyi történt a Naprendszerbe belépő, ismeretlen eredetű, hatalmas űrhajó történetével, hogy Freeman évente kijelenti, hogy még mindig érdekli a dolog.
A Végjáték novella formájában 1977-ben jelent meg, a most moziban látható film alapjául szolgáló regény tulajdonképpen ennek a kibővített verziója, amit Card 1985-ben jelentetett meg. (A könyv születéséről és a folytatásairól a KönyvesBlogon olvashatnak egy remek írást.) A gyerekkatonák története felkeltette Hollywood érdeklődését, de Card szándékaitól eltérően ők egy szimpla military scifit láttak benne, amiben vannak űrhajók, lenyűgöző űrcsaták, rovarszerű idegen lények és pár gyerek, akiket arra képeznek ki, hogy a Földet leigázni készülő idegeneket kiirtsa. Valahogy úgy voltak vele, mint Robert A. Heinlein Csillagközi invázió című regényével, amiből 1997-ig nem is készült filmes adaptáció.
Mivel a stúdiók a nüanszok és a regény mondanivalója iránt nem mutattak nagy lelkesedést, annál és leginkább rovarokat irtó kisgyerekeket és a nagy robbanásokat szerettek volna viszontlátni a vásznon, Card nem igazán szerette volna, ha a könyvből valóban film készüljön. Az első próbálkozás viszont 1985-ben már sínen volt, mégpedig a Kedves ellenségem című scifi producerének köszönhetően.
Stanley O'Toole azonban nem sokáig kacérkodhatott a Végjátékkal, mert a Kedves ellenségem óriást bukott a mozikban, és a stúdió (A 20th Century Fox) inkább hagyta, hogy az opciós jogok lejárjanak, és visszaszálljanak az íróra. Az első forgatókönyv-kezdeménytől elborzadó Card egy 1990-es interjúban azt nyilatkozta, hogy nem áll szándékában a művét adaptálók kezét fogni, és arról sem akart hallani, hogy ő maga írja át a történetet. „Inkább állok ki a házam elé, és verem a hátam egy izzó vasrúddal” – mondta.
Lynn Hendee producer a kilencvenes évek közepén találkozott először a regénnyel, amit egy ültő helyében el is olvasott, majd 1996 júliusában a Chartoff Productions elnökét (náluk készült a Rocky is) meggyőzte, hogy vegyék meg a filmjogokat. Sőt, egy 1,5 millió dolláros csekkel még Cardot is rá lehetett venni, hogy az izzó vasrúd helyett inkább tollat ragadjon, és írja filmre a regényt. Az író a csekket köszönte szépen, majd nekilátott a regény szétcincálásának és ismételt összerakásának, aminek során többször kijelentette, hogy nem akar ragaszkodni az alapanyaghoz, inkább megpróbálja úgy átültetni a történetet, hogy az vizuálisan ugyanazt az élményt nyújtsa, mint olvasva.
1998-ban Card saját weblapján közzé is tett egy részletet a forgatókönyv egyik korai vázlatából (figyelem: két év alatt jutottunk idáig!), amiben több jelentős változás vehető észre a könyvhöz képest – Graff ezredesből például nő lett, és így tovább. (A kissé spoileres verzió itt elolvasható.) Az író arra kérte rajongóit, hogy nyugodtan írják meg neki, mit gondolnak a forgatókönyvről, és még azt is megosztotta velük, hogy Graff szerepére Janeane Garofalót vagy Rosie O’Donnellt tudná elképzelni, ami ugye agyrém, hiszen mindketten főleg vígjátékszínészek.
Ezután egy éven át semmi nem történt, majd 1999-ben Card megjelentette az Ender árnyéka című regényt, ami tulajdonképpen a Végjáték történetét meséli el Bab (azaz Bean), Ender hű szárnysegédje nézőpontjából. A könyv sajtóturnéján Card bejelentette, hogy Jake Lloydot szeretné Ender szerepére, azt a gyerekszínészt, aki a Csillagok háborúja-franchise Baljós árnyak című darabját tette tönkre (na jó, a Jar Jar Binks nevű animált karakter is kellett hozzá), rendezőként pedig Ang Lee nevét dobta be. Aztán nem lett semmi az egészből, mint ahogy Card forgatókönyvét sem vették elő többé.
Hendee főnöke, Robert Chartoff legközelebb 2002-ben vette elő a Végjátékot, és a Warnerrel kötött egy szerződést a film finanszírozására. A projekt ekkor nagyon hamar felállt, Wolfgang Petersen egyből jelezte, hogy ő szívesen megrendezi a filmet, a Warner pedig az Évszázad vihara sikerét látva ennek nagyon örült.
A terv ekkor az volt, hogy a Végjátékot és az Ender árnyékát összegyúrják, és ebből lesz majd egy film, amit (egy tudományosabb összegért cserébe) megint csak Card írt volna, de a munkatempójával és munkakedvével akadtak problémák. Petersen egy ideig várt, aztán megrendezte a Tróját (2004), majd a Poszeidon-kalandot (2006), és egyre kevesebb érdeklődést mutatott a film iránt, pedig a Warner az X2 íróit, Dan Harrist és Michael Doughertyt is beszervezte a forgatókönyv mellé majd azt az írópárost, aminek tagjai később a Trónok harcát vitték sikerre az HBO-nál.
2008-ra a projekt teljesen befulladt, mert az öt forgatókönyvíró háromféle Végjátékot akart. Card azzal ment a producerek agyára, hogy havonta változtatta a véleményét: hol szentírásként kezelte a szöveget, hol pedig olyan brutális jeleneteket írt bele, amit csak 18-as korhatárkarika mellett lehetett volna bemutatni. Az írók a legkisebb apróságokon is képesek voltak összeveszni, hetekig tartó vita alakult ki például akkor, amikor a főszereplő Ender megfigyelésére használt eszközt az egyik író nyakmonitorról karperecre akarta cserélni. A Warnertől ráadásul távozott az az igazgató, aki szívügyének tekintette a filmet, és a cég az első adandó alkalommal megszabadult a milliókat felemésztő, de sehová nem haladó filmtől.
Az új gazda az OddLot Entertainment lett, aminek alapítója Card egyik legnagyobb rajongójának vallotta magát, de esze ágában nem volt az íróval együtt dolgozni. Az addig összetákolt forgatókönyvvázlatokat elvetették, és előröl kezdték a munkát egy olyan író-rendezővel, aki nemcsak szerette, de értette is a könyvet, és úgy tudott hozzányúlni az alapanyaghoz, hogy abból végre tényleg film készülhessen. Gavin Hood dél-afrikai születésű filmesre esett a választás, amin azok, akik látták az X-Men kezdetek: Farkas című rettenetet, igencsak elcsodálkozhatnak. A Marvel-film széteső volt, idétlen és rossz, bár az is igaz, hogy a forgatókönyvébe szinte csak az nem írt bele valamit, aki nem akart.
Hood mellé a Star Trek-rebootban is tevékeny szerepet vállaló Roberto Orci érkezett írótársnak, vagyis inkább egyfajta mentornak, aki arra ügyelt, hogy a könyvet nehogy nagyon megpocsékolják. Hood feszesebbre vette a történetet, összevont pár szálat és kihagyott olyan elemeket, amik tulajdonképpen csak a folytatásokban kaptak fontos szerepet, de magához a Végjátékhoz nem voltak elengedhetetlenül szükségesek.
Érdekes, de Orci minden korábbi vázlatot átolvasott, míg Hood nem foglalkozott velük, bár később az amerikai írók céhe kötelezte, hogy elolvassa őket (hogy miért, azt nem tudjuk), de ekkor már befejezte a forgatókönyvet. A fogadtatása viszont semmivel sem volt jobb, mint a korai verzióké: a nagy stúdiók a „gyerekkatona” szó hallatán összerezzentek, és nemet mondtak, így az OddLot kénytelen volt kvázi független filmként leforgatni a Végjátékot.
A 100 millió dolláros költségekbe beszállt a Digital Domain nevű effektgyár is (ez az első film, amiben finanszírozóként is részt vesznek), és elsőként a csatatermi jelenetek közül forgattak le jópárat (ez az a szimulációs helyiség, ahol Ender és kis pajtásai hadijátékokkal készülnek az éles bevetésre), mégpedig azért, hogy a 2011-es Cannes-i filmfesztiválon megmutathassák, és befektetőket találjanak a film mellé.
A terv bevált, Cannes-ból 44 millió dollárra szóló ígérettel tértek haza, így már megkereshették Harrison Fordot, Ben Kingsley-t lés Viola Davist is, hogy szerepeljenek a filmben. A következő befektető a Summit (ma már a Lionsgate/Summit) volt, az a cég, aminek az Alkonyat-filmeket köszönheti a világ tiniközönsége.
A film sikere viszont nem elsősorban a befektetők kilétén vagy a felnőtt szereplőkön múlik, hanem a főszereplő Endert alakító gyerekszínészen. Card könyvében Ender hatéves, amikor elkezdi a kiképzést, a filmben ennél idősebb, 10-12 éves lehet. A szereplő korát azért kellett megváltoztatni, mert a közönség azt még nem tudná simán lenyelni, hogy első osztályos általános iskolásokból képeznek gyilkológépeket, ráadásul ezzel azt kockáztatták volna, hogy a nézők egy legyintéssel gyerekfilmnek titulálják a Végjátékot, és a 18-25 év közötti korosztály nem ül be rá. Endert végül a forgatás idején 14 éves Asa Butterfield alakította, mellette a 15 éves Hailee Steinfeld és Aramis Knight (12 éves) volt még fontos gyerekszereplő.
A könyv több évet ölel fel, ezt a forgatókönyvben egy évre húzták össze, praktikus okokból. Harrison Ford például kifejezetten örült ennek, mert így nem kellett eljátszania a történetben később kényszeres evővé váló Graffot. A nyelvezetet is át kellett alakítani, a helló eredetileg ho-ra rövidült formában jelent meg a könyvben, viszont ez a mai beszélt angolban a kurva egyik szinonimája, így érthető, miért hagyták ki a filmből. A gyerekszínészeket a súlytalanság eljátszására (a csatateremben nincs gravitáció) egy asztronauta készítette fel, ráadásul elvitték őket egy űrtáborba is, ahol nemcsak közösen edzettek, de azokat az ételeket ették, amiket az űrhajósok is.
A film útja a mozivászonig tehát korántsem volt egyszerű, de hollywoodi mércével mérve annyira rögös sem. A megvalósítás korlátja a nyolcvanas és kilencvenes években elsősorban a megfelelő technológia hiánya volt, utána az írók cicaharca akadályozta meg, hogy sínre kerüljön, és istenigazából a stúdiók sem tudták, hogy kinek szóljon a film, mennyire legyen szöveghű és egyáltalán, releváns témákat feszeget-e 2013-ban a Végjáték. A közönség majd eldönti, mindenesetre egyelőre nem áll jól a szénája, 28 millió dolláros, amerikai nyitóhétvége után a 100 milliós gyártási költség visszatermelése is szép eredmény lenne (nem is beszélve a 30-40 milliós marketingbüdzséről), bár a nemzetközi piac még megmentheti a filmet. Kritikánkat itt olvashatják.
A cikkhez a Grantland, az NPR, a Salon és a Mental Floss írásai szolgáltattak alapanyagot.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon