Képregényfilmtől katartikus élményt, tanulságot, díjnyertes színészi játékot vagy mély drámát várni ostobaság, ez a műfaj nem erről szól. Lenyűgöző képsorokat, izgalmas történetet és vicces beszólásokat viszont joggal várhatunk, meg persze látványos világmegmentést, mert anélkül nincs értelme hülye pizsamába és farsangi jelmezbe öltöztetett, a kezében gumikalapáccsal rohangáló, nagydarab szőke faszikat bámulni. A Thor: Sötét világ ezzel szemben egy értelmetlen, pátoszos katyvasz, amit csak az egyik gonosz karaktere ment meg a teljes csődtől.
Úgy kezdődik a film, hogy Odin narrálásában meghallgatjuk a Sötét elfek tök érdektelen történetét, de rohadt hosszan, mert a CGI-ra elköltött pénzt igazolni kell gigantikus csatajelenetekkel meg lézerfegyverként használható sétabotokkal. Utána meg csend lesz, mert az elfeket legyőzték és elvették tőlük az Étert, ami egy nagyon gonosz és természetesen elpusztíthatatlan folyadék. Aztán jön Thor, akinek nagyon szarul telnek a napjai. A csaja a Földön éppen egy lúzerrel randizik, ő meg Asgardban szomorkodik, az orgonasípok és maníros öregemberek hazájában, túl egy, Az elveszett frigyláda fosztogatóiból nyúlt akciójeleneten, és ott van neki egy harcos, őzikeszemű barna csaj, aki semmit nem szeretne jobban, mint a kalapács helyett abban az erős marokban vergődni, de Thor inkább csak leszegi nagy, busa fejét, és néz maga elé búskomoran, nagyokat sóhajtva hozzá. Mert ő Jane-be szerelmes, az amerikai tudósnőbe, és mivel a Hegylakót az asgardi mozik nem vetítik, fogalma nincs róla mekkora szopás az, ha egy halhatatlan isten egy halandó nővel bandázik össze.
Ez csak az egyik baja Thornak, az igazi fejtörést az okozza neki, hogyan akadályozza meg a Sötét elfeket az Kilenc Világ elpusztításában. Hogy az elfek egészen pontosan ezt miért akarják abszolválni és utána, mármint a világméretű disztroj után hol akarnak élni, az nem derül ki a forgatókönyvből, aminek a kétórás film végére sincs az égvilágon semmi értelme. De ne is foglalkozzunk ilyen apróságokkal, a szuperhősfilmek nem azért népszerűek, mert arról akarják meggyőzni a filmesztétákat, hogy az egzisztencialista emberkép még pszeudoviking jelmezben is kivetül, hanem azért, mert két órán át vizuális rágógumit nyújtanak a popcornos vödörbe nyúlkáló nagyközönségnek.
A nézőt viszont csak egy ideig lehet megvezetni. A Thor-saga második felvonása tulajdonképpen nagyon lazán összefűzött akciójelenetek sorozata, amit a Trónok harca és több más tévésorozat mellől leigazolt tisztes iparos, Alan Taylor úgy pakolt össze, ahogy azt a Marvel megmondta neki. A képregényfilmes gyárból az elmúlt 13 évben mindössze három olyan munkadarab került ki (az első X-Men és Vasember, valamint a Bosszúállók) amit olyan forgatókönyvből készítettek, amit az írója nem akart a bemutató utáni percekben megtagadni. A Thor 2-ben hiába vannak néhol egészen lenyűgöző díszletek és trükkök, a történet logikai bakugrásai és a központi konfliktus súlytalansága miatt egy percig nem lehet komolyan venni a filmet.
A rendező (vagy a Marvel?) nem tud mit kezdeni a női karakterekkel: az egyik úgy nettó három percet szerepel, majd kap egy látványos temetést, Thor asgardi babája (Jaimie Alexander) a partvonal mellől csorgatja a nyálát a kockahasú főhősre (és a díszbemutatón borotvált nemi szervet kellett villantania, hogy nyomot hagyjon a sajtóban), Jane, a kalapácsos istenség földi nője csak azért van a filmben, hogy a sztori bizonyos pontjain történjen vele valami, amitől a szőke fickó a józan észnek ellentmondó, de kétségkívül látványos mozdulatokkal leamortizálja Londont (amiben, legalábbis a film tanulságai szerint, nem él senki). Ja, és Jane-nek van egy havernője, a két irdatlan nagy melle miatt előszeretettel castingolt Kat Dennings, akinek a képe a filmes szótárban a biodíszlet szócikk mellett szerepel.
A férfiak sem járnak sokkal jobban, Chris Hemsworth hiába bizonyította a Hajsza a győzelemért című sportfilmben, hogy tényleg komolyan vehető tehetséggel bír, itt csak mély hangon dörmög párat, és a kalapácsát hajigálja, Anthony Hopkins (Odin) láthatóan csak a fizetésére gondol, miközben idegesítően fennkölt és modoros dialógusait darálja, Stellan Skarsgard (Dr. Erik Selvig) szerepe pedig kimerül annyiban, hogy pucéron rohangál Stonehenge obeliszkjei között. A legkönnyebb dolga Idris Elbának (Heimdall) volt, csak áll egy helyben és sárga színű kontaktlencséjén át néz meredten maga elé.
Thor 1962-ben jelent meg először Marvel-képregényben, és a nevén kívül már akkor sem volt túl sok köze a skandináv istenséghez. Ez nemcsak rá, a franchise többi mitológiai szereplőjére is igaz. Az io9 összeszedte a legnagyobb marhaságokat:
Thor - a szőkére fazonírozott főhős a legendák szerint vörös hajú, rőt szakállú fickó volt, a kalapácsát csak különleges kesztyűben tudta forgatni, és nem tudott repülni a segítségével sem. A mitológiai Thor nem egy emberbe, hanem Sif istennőbe szerelmes, és soha nem büntette azzal Odin, hogy emberként éljen a Földön (ez az első film központi konfliktusa volt.)
Loki - a Marvelnél kifejezetten gonosz isten a mitolgiában inkább egy idegesítő falu bolondja volt, aki olcsó poénokkal tolt ki isten kollégáival, és rendszeresen szívatta őket. Ha szart kavart, általában vállalta a felelősséget, és helyrehozta az okozott kárt - egyszer még a heréjét is egy kecskéhez kötötte, csak hogy megnevettessen egy rendkívül ideges óriásasszonyt. Ez sem Marvel/Disney-kompatibilis húzás persze.
Sif - Jaimie Alexander karakterét a Marvel egy Thorba reménytelenül szerelmes, harcos amazonná tette, a valóságban Sif az aratás istennője volt, aki Thor feleségeként töltötte az örökkévalóságot, és nem elfeket hentelt a harcmezőn.
Odin - a Marvel békes istene a mitológiában egy vérszomjas harcos volt, akit nem érdekelt sem az igazságosság, sem a törvény. Imádott harcolni, és leszarta, hogy szeretik-e, tőle félni volt szokás ugyanis.
Egy színész menti meg a totális csődtől a filmet, Tom Hiddleston, aki Lokit, Thor áskálódó, ravasz öccsét alakítja. A karakter nagyon jól működött már az első Thor-filmben és a Bosszúállókban is, és ugyan eredetileg ebben a filmben alig szerepelt volna, menet közben a Marvelnél rájöttek, hogy Loki sokkal érdekesebb, mint Thor, Hiddlestone pedig olyan sokat hozzátesz az alapvetően nyomorult gyökér karakteréhez hogy a bemutató előtt két hónappal lázas utóforgatásba kezdtek és kibővítették a szerepét, sőt, olyan plusz jeleneteket forgattak a filmhez, amelyek a forgatókönyvben nem is szerepeltek. Ő az egyetlen olyan alak a filmben, aki több egy kartonból elnagyoltan kivágott figuránál. Ha a Marvelnek egy csepp esze is van, már írják a Loki-saga filmjeit.
A Thor 2 az első rész aranyos bugyutasága helyett egy komor, sötét, komolynak szánt film akart lenni, ehelyett egy zavaros, összefüggéstelen, rossz ritmusú és rosszul megcsinált kliséhalom lett, látványos CGI-díszletekkel és felismerhetetlenné sminkelt főgonosszal. Sőt, a 3D-s filmek első számú ökölszabályának megfelelően a kalapács legalább kétszer kirepül a vászonról. Van akinek viszont ez is elég - nekik készül a harmadik rész.
IMDb: 7,7
Rotten Tomatoes: 65%
Index: 4/10
A film főszereplőjével készült interjúnkat itt olvashatják, a film sajtóeseményéről szóló riportunkat pedig itt taláják.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon