Nahát, a gémerek köztünk élnek!

2013.11.15. 17:28

A mindennapok elég sivár hely; néha szörnyű, olykor unalmas, sokszor frusztráló, de mindenképpen jó kiszakadni belőle. Az eszképizmus mindenkinek mást jelent: van, aki a sportba menekül, van, aki míves ólomfigurákat fest, van, aki karaokebárban tölti minden estéjét. És van, aki számítógépes játékokkal játszik. A gémerekről már többen próbáltak valamiféle korrajzot adni, általában elég szörnyű eredménnyel. 2006. december 11., Frei Tamás riportja a „negyedik dimenzió gyilkosairól”, never forget.

Szalay Péter Szekondlájf című dokumentumfilmjének tehát nem kellett magas lécet megugrania, de ez sem sikerült rendesen. De legalább nem fájdalmas nézni, ami a témában már erénynek számít. A film legnagyobb hibája, hogy túl nagyot akar meríteni. Van itt minden, Counter Strike-ozás (ejtsd: csézés), paintball, valami böngészőben játszható maffiás játék, online szerepjáték... a film szétforgácsolja a figyelmét ezek között (a címadó Second Life amúgy nem tűnik fel).

Lehet erre azt mondani, hogy a Szekondlájf nem is ezekről a hobbikról akar szólni, hanem azokról, akik űzik őket. De itt is túl nagyot akar, egyszerűen túl sok hőst próbál a néző elé tolni. Bemutatja Csombit, aki MMO-addikt (vagyis több ezer órát tolt egy online szerepjátékba), Elvist, aki thai bokszra jár, az erdőjáró Mesit, aki játékban is fákat vág, egy tűzoltót, egy, az egyetemrendszert kimaxoló örök gyereket, és még pár embert. Aztán a film rácsodálkozik arra, hogy ők néha együtt mennek paintballozni, néha meg hálóba kötnek pár pécét, és Counter-Strike-ban irtják egymást. Pedig ebben az egymásra találásban valószínűleg annak van elég nagy szerepe, hogy mindegyiküknek Pilisszentiván a szűkebb pátriájuk.

Mindeközben a film nem teszi fel a nagy kérdést: MIÉRT? Srácok, lányok, mi olyan rémes a valóságban, hogy hétvégéket öltök egy több mint tízéves játékba vagy festékpatronokkal koszoljátok össze egymást? Pár félmondatban előjön a téma, Elvis emlegeti a kisebbrendűségi komplexus kiélését, Mesi beszél kicsit arról, hogy a játékban olyat is lehet csinálni, amit a valóságban nem, és nagyjából ennyi. Cserébe viszont kapunk sok játékfilmes manírt, például westernes snitteket, és ennyi lassított jelenet egy John Woo-filmben sincs. Nem az a baj, hogy az alkotók próbáltak elszakadni a beszélő fejektől, hanem az, hogy ez a tartalom rovására ment.

Mert a Szekondlájf így csak a felszínt kapargatja, és elsüllyed az érdektelenség mocsarában. Egy erős rész van csak benne, amikor a végén egy tűzoltós jelenetnél beköszön az említett rémes valóság, de nincs meg a kontraszt, hogy ez nagyot üssön.

De legalább ez a film is olyasmi, ami elől el lehet menekülni sportba vagy ólomfigura-festésbe. Én azt hiszem, csézek egyet (dust2, hosszún sniperre vigyázni).

Tetszett a film? Az Indafilm dokuszemléjén  itt tud szavazni.