Egy fekete komornyik a Fehér Házban

Végre valaki nemcsak a száját jártatja, hanem valóban gondol a tanárokra. Ráadásul éppen az amerikai filmipar, ami igen szép tőle. Ezentúl, ha egy tanár az amerikai feketék mozgalmáról szeretne tanítani, nem kell mást tenni, mint benyomni Lee Daniel, A komornyik című filmjét a lejátszóba, aztán két órára hátra is dőlhet. A komornyik ugyanis inkább tekinthető iskolai oktatófilmnek, semmit játékfilmnek, de ha ezt a tényt elfogadjuk, és nem a rettenetes izgalmak, hanem ismereteink bővítése miatt ülünk be a moziba, akkor nincs vele semmi baj.

A filmet egy bizonyos Eugene Allen története ihlette, aki 34 éven át szolgált a Fehér Házban, miközben egyre közelebb került az elnökhöz. A filmnek ezen kívül semmi további valóságtartalma nincs, nem is ezért szólt nagyot Amerikában, hanem inkább azért, mert sokáig készült, nehezen jött össze rá a pénz, és a mindössze 30 milliós gyártási költséget szinte azonnal behozta, azóta meg már többszörösen is.

Rendületlenül

A komornyik cím kissé megtévesztő, mert végig az az érzésünk, hogy az ő sztorija csak egy jó alibi arra, hogy bemutassák egy meglehetősen hosszú és részletes filmben, hogy mennyi nehézséggel és erőszakkal övezve vívták ki jogaikat a feketék az Egyesült Államokban. A komornyik, azaz Cecil Gaines (Forest Whitaker) annyiban kapcsolódik mindehhez, hogy a Fehér Házban szolgál, elnökök jönnek-mennek, ő azonban marad, így a teatöltögetés és húsvágás közben akarva-akaratlanul is értesül mindenféle fontos politikai döntésről, a feketéket érintő eseményekről is. És amikor egy amerikai elnök az mondja, hogy dobják a liftaknába az összes fiatal polgárjogi mozgalmárt, ő akkor is csak tovább tölti a teát.

16

Galéria: A komornyikFotó: Frenetic Films

Hiszen biztonságos, sőt a többi feketéhez képest kifejezetten jómódú életet köszönhet ennek az állásnak, emlékeiben még elevenen él a gyapotföldi munka, ahol apját is agyonlőtték. Apja halála után kisfiúként megtették házi négerré, ahogyan akkoriban szokás volt mondani, ennek köszönhetően tanulta ki a felszolgálást. Hosszú utat járt be, amíg a Fehér Házig jutott, nem nagyon akar tehát ugrálni. Nem úgy a fia, akinek elege lesz abból, hogy az étteremben elkülönítve kell ülnie, hogy sok helyen nem szolgálják ki, hogy nem mehet oda, ahova akar, és hogy az iskolákban sem keverednek a gyerekek. Érettségi után ezért hivatásos mozgalmárnak áll, és a szabadságbusszal járja az országot, sokszor megverik vagy épen felrobbantják, több időt tölt a börtönben, mint az egyetemen, pénzt meg nem keres. Cecilnek pedig a forradalmár, lázadó fia és a saját maga által biztonságosnak tartott alkalmazkodó életmód között kellene valahogy elműködnie.

Rasszizmus felsőfokon

Az embert néha arcul csapják a rideg tények: milyen gyűlölet volt és minden bizonnyal van is a feketékkel szemben, még 1986-ban is magától értetődőnek számított, hogy egy fekete ugyanazért a munkáért jóval kevesebb fizetést kap. A film nem fukarkodik erőszakos jelenetekben, tényekben és évszámokban – ezért is érezzük magunkat sokszor inkább történelemórán, mint moziban. A dokumentarista jelleget aztán néha megtöri a következő elnök beiktatása, és ezek a zseniális jelenetek máris kiemelik a filmet a középszerből. Míg a rasszizmussal érthetően nem lehet viccelődni, addig az elnökökkel szerencsére igen, így gyorsan kiderül, hogy Eisenhowertől Reaganig mindegyiknek volt valami súlyos kattanása. Vagy mániákus volt, vagy akut székrekedés gyötörte, ezért a vécéről irányította az országot. Az elnökökhöz passzoló színészeket nem is lehetett volna jobban megtalálni, bár Kennedyt kevésbé gondoltuk ficsúrnak, de egy Alan Rickmen-es Reagan-filmre bármikor befizetnénk.

Meggyőző és kiemelkedő alakítást nyújt az egész film során Oprah Winfrey, aki annyira jól játszik, hogy az embernek egyszer sem jut eszébe, hogy ő Oprah. Némiképp ambivalens Forest Whitaker, aki egyrészt persze csodálatos, másrészt viszont annyira ugyanazt a karaktert hozza végig (a szolga, aki úgy van jelen, hogy nincs jelen), hogy az két órán keresztül már egy kicsit unalmas – bár sok kritika ezt tartja élete legjobb alakításának. A filmet minden hibájával együtt érdemes megnézni, fontos és szép film, még ha néhol kissé nyálas is, és bőven átsejlik rajta Obama feltétel nélküli imádata. Filmélményt azonban ne várjunk tőle, elégedjünk meg a sztorival.

10/7

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!