Sean Penn excsaja a Mátrixban kufircol

2013.11.27. 17:22

Szerda este startol el az Anilogue animációs filmfesztivál az utóbbi évek egyik legbizarrabb pszichedelikus sci-fijével, Ari Folman A futurológiai kongresszusával. A díjhalmozó izraeli rendező a majdnem Oscar-díjas Libanoni keringő után úgy döntött, a 80-as évek puskaporos Közel-Keletje után a Hollywoodot uraló, dollár- és kokaintengerben lubickoló stúdiófőnökök világát mutatja be. A producereket, akik csak addig mézesmázosak a színésziekkel, amíg azok botoxolt arcú negyvenesként is jól mutatnak a plakátokon, ám amikor már nem tudják mozikba csábítani a nézők millióit, kidobják őket, mint egy használt óvszert vagy zsebkendőt.

A film főhőse egy lejtmenetbe került, negyvenes hollywoodi színésznő, a kvázi saját magát alakító Robin Wright. A herceg menyasszonya és a Forrest Gump idején még a lába előtt hevert a világ, de később nem jutottak neki se filmes díjak, se 10 millió dolláros blockbuster-szerepek. Született két gyereke, akiket a lelécelt apa miatt egyedül kell nevelnie, de mivel így már csak néhány tévésorozatos vendégszereplés jutott neki, kikopott a nézők tudatából, és most egy reptér melletti lepukkant házban tengeti unalmas napjait.

Az ügynöke (Harvey Keitel) azonban nem adja fel, és egy utolsó utáni lehetőségként beviszi a színésznőt a Miramount stúdió (a Paramount és a Miramax képzeletbeli szerelemgyereke) ambiciózus főnökéhez (Danny Huston). Fausti alku köttetik: raklapnyi pénzért cserébe Robin Wright összes mosolyából, könnyéből, álmából és emlékéből egy forradalmi technológiát bevetve létrehozzák az örökké 30 éves, digitális Robin Wrightot. Aki majd a következő 20 évben eljátszhat minden olyan főszerepet, amire a hús vér-színésznő a nevetséges gázsi, a béna forgatókönyv, a szájszagú férfi főszereplő vagy az otthon síró gyerek miatt korábban nemet mondott.

A film ezen a ponton akár a S1m0ne 2.0-ba is átcsaphatott volna. Ari Folman azonban csavart egyet a sztorin, és behozta a kollektív drogozással megálmodott virtuális valóságot Lem Futurológiai kongresszus című regényéből. 20 évet ugrunk előre az időben. Robin Wright nem a gyerekeivel töltötte a nyakába szakadt szabadságot, hanem a nagyvilágban sportkocsikázott. A Miramount stúdió pedig hülyére kereste magát a begyűjtött színészlelkekkel.

Egy kis szippantás a cég szintetikus drogjából, és bármelyik nyomornegyedbéli csóró átváltozhat Elvisszé, Elizabeth Taylorrá és Tom Cruise-zá. Vagy épp Robin Wrighttá, hogy aztán élete végéig egy közösen hallucinált, bizarr rajzfilm-Hollywoodban kurvázva és koktélozva élje a sztárok gondatlan életét. Az igazi Robin Wright is ebben a szivárványszínű LSD-világban bolyongva keresi a testi örömöket és a valóságban gyógyíthatatlan beteg fiát, de hogy sikerül-e neki, azt már nem spoilerezzük el.

Az „a szomorú valóság a jobb vagy a boldog tudatlanság?” dilemmája, az egymásra rétegződő virtuális valóságok végtelenített csapdája és a szürke hétköznapokból kitalált világokba menekülés régóta birizgálja a sci-fi írók és a filmesek fantáziáját. Nem véletlenül született a témában ennyi könyv és film a Narniától és az Emlékmástól kezdve a Hasonmáson és a Mátrixon át a méltatlanul elfeledett 13. emeletig. Ari Folman roppant magabiztosan vonultatja fel a téma kikerülhetetlen fordulatait („vajon beveszi a főhős az álomvilágban felajánlott tablettát, ami visszarángatja a rideg valóságba?”), és ugyan a néző egy idő után már nem biztos, hogy érti, amit lát, végig tud izgulni a főhősnőért.

Folman ráadásul nemcsak keményen kritizálja Hollywoodot, ahol a producerek szar könyvnek tartják a Gyűrűk Urát és hülyeségnek a képregényeket, mégis ontják a fantasy, sci-fi és szuperhősös blockbustereket, de sok-sok főhajtással magasztalja az egekbe az Álomgyárat. A Miramount stúdió folyosói és a drogos hallucinációk annyi popkulturális kikacsintást vonultatnak fel, hogy filmőrült legyen a talpán, aki mindet dekódolni tudja. Ráadásul az összes nagyszemű meseszereplő úgy néz ki, mintha a 30-as évek Betty Boop-rajzfilmjeiből vagy a korai Miki egér-epizódokból ugrottak volna elő, de simán lehetnének mellékszereplők az animék atyjaként tisztelt Oszamu Tedzuka bármelyik filmjében (az Animatrix témában is hasonló dél-koreai animéiről nem is beszélve).

A futurológiai kongresszus egyszerre nehezen emészthető és pillanatok alatt magába szippantó alkotás. Az animációs betét egy elgondolkodtató, brutálisan szuggesztív, drogos trip a műfajból kihagyhatatlan repkedő bálnákkal, vigyorgó hajókkal és indakezű hőssökkel, az élőszereplős jelenetekben pedig elképesztően jót alakít Robin Wright mellett Harvey Keitel, Danny Huston, Paul Giamatti és Kodi Smit-McPhee (az égen-földön keresett, autistagyanús kissrác) is. Emellett persze iszonyúan agyzsibbasztó egy művészfilmektől elszokott nézőnek, mert néhányszor én is arra gondoltam félálomban, hogy a kamutrailerekben emlegetett, náci droidos Rebel Robot Robin című B-kategóriás sci-fivel jobban jártam volna.

IMDb: 6,5 pont
Rotten Tomatoes: 87%
Index-ítélet: 7/10

 

Animecunami az idei Anilogue-on

A japán popkultúra rajongói abszolút el lesznek kényeztetve az idei fesztiválon. Hitoshi Takekiyo animéje, az Éjfélkor az iskolában (micsoda meglepetés!) egy iskolában játszódik, ahol három lány, Mako, Miko és Mutsuko egy nap váratlanul összetalálkoznak a elbontásra ítélt tudományos labor fura kísérteteivel: Goth-tal, az éneklő-táncoló csontvázzal és Kunstlijkkal, a félig felboncolt, mérges hullával. Együtt próbálnak megkeresni három ősi medált, amelyek állítólag valóra váltanak egy kívánságot, így talán a lányok meg tudják menteni a labort.

Pucér gigamellek, kettéhasított fejek, négykezű embertorzók, abuzált diáklányok: Az égő Buddhában minden együtt van, amiért a japánokat betegesen perverz népségnek tartjuk. Az összes képkockáján bestiális szexet és kegyetlenséget mutató anime ráadásul a rajztechnikájában is különbözik a szélesebb körben is ismert Dragon Ball és Sailor Moon sorozatoktól: az egész úgy néz ki, mintha egy őrült bábos egy szodomita festő képeiből vagdosta volna ki a kamera előtt rángatott, bizarr figurákat.