Steven Spielberg megirigyelné ezt az új Star Wars-sorozatot, annyira kalandosÉs a zenekar játszik tovább és Philadelphia 1993. Angyalok Amerikában 2003. Mielőtt meghaltam 2013. Úgy látszik, Hollywoodnak tíz év kell, hogy összehozzon egy olyan, az AIDS-ről vagy HIV-fertőzöttekről szóló filmet, tévéfilmet vagy minisorozatot, amit évekig emlegetni fognak a nézők és a kritikusok egyaránt. Őszintén szólva, ha 2023-ig kell várni a következő Mielőtt meghaltamra, én nem bánom, csak csinálják meg olyan jól, mint ezt a filmet.
Nem nagyon szoktam sírni mozifilmen, utoljára tán Hicks halála hatott meg igazán az Aliensben, de az eredetileg Dallas Buyers Club címre keresztelt Mielőtt meghaltamban, ha szégyen, ha nem, volt legalább három olyan jelenet, amikor elő kellett venni a zsebkendőt. A filmet elnézve, és a kismillió díjat összeszámolva egy pillanatig azért elgondolkodik az ember, hogy egy ilyen értékes, tényleg jó filmet hogyan dobhatott vissza minden stúdió és produkciós cég összesen 87(!) alkalommal, hogyan lehet az, hogy egy 1992-ben megszületett forgatókönyvből csak 2013-ban lett film és az is csak úgy, hogy a főszereplő Matthew McConaughey és Jared Leto is saját pénzével szállt be az ötmillió dolláros büdzsébe?
Már maga a sztori nagyon érdekes, hiszen adva van egy fickó, egy texasi ősbunkó, Ron Woodroof (Matthew McConaughey), aki szereti a rodeót, a kokaint meg a pinát, nem biztos, hogy ebben a sorrendben. 1985-öt írunk, Texasban járunk, ahol az AIDS-et buzipestisnek hívják, és rendes ember nem gondol más farkakra, csak a sajátjára. Woodroof kicsit meg van zuhanva, beesett az arca, a ruhái lógnak rajta, de a haverok nem gondolnak semmi rosszra (nem is gondolhatnak, hiszen nem tudnak semmit a betegségről, amit meg hallottak az annyi, hogy AIDS = buzik), még akkor sem, amikor a villanyszerelésből és piti hamiskártyázásból élő Woodroof egyre többször lesz szarul, esik össze. Biztos csak sokat ivott, gondolják, megártott neki a kokó, majd rendbe jön.
Woodroof elmegy a kórházba, ahol egy feszengő orvos közli vele, hogy AIDS-beteg (egy drogos prostitól kapta el, mint később kiderül), és izé, van 30 napja az életből, jó lenne elintézni, amit el kell, mert nem lesz rá túl sok lehetőség. Az első sokkból felocsúdó Woodroof (én nem vagyok meleg, menjenek az anyjukba) viszont nem hajlandó feladni csak úgy, csak azért, mert azt mondta egy fehér köpenyes nyikhaj, és olvasni kezd, meg persze tovább drogozik és iszik, ami még jobban legyengíti az immunrendszerét, és egyre közelebb kerül a szakadékhoz, ahonnan már nincs visszaút.
A barátai kiközösítik (nagyszerű az a jelenet, amiben az érintésétől is páni félelem tölti el a nagydarab texasi bunkókat), kirúgják a munkahelyéről és az otthonául szolgáló lakókocsiból is kihajítják, szóval olyan mélyre jut, amilyen mélyre csak lehet.
Ezen a ponton dönt úgy, hogy márpedig ő nem fog meghalni. Nem tudni honnan szedte elő azt az iszonyatos mennyiségű lelkierőt, ami ahhoz kellett, hogy a padlón, a saját mocskában csúszó, a társadalomból kivetett, megvetett ember a halál arcába röhögjön és beintsen egy hatalmasat, de talpra áll, és elkezd harcolni azért, hogy élhessen. Nem húsz években gondolkodik, hanem napokban, hetekben, hónapokban, neki tényleg minden perc ajándék és mindent megtesz azért, hogy a rá kiszabottnál több idő juthasson neki.
Az orvosok diagnózisa persze szükségtelenül borúlátó volt, de valahol ez hosszabbította meg Woodroof életét, aki először az első AIDS-gyógyszerként ismert AZT-t kezdi el szedni, de a gyógyszer (és a továbbra is teljes gőzzel nyomott kokain) hatására még rosszabbul lesz, és be kell feküdjön a kórházba. Ott ismeri meg Rayont (Jared Leto) a műtét előtt álló transzszexuális prostit, akivel először nem nagyon találják meg a közös hangot, de később olyan barátság alakul ki köztük, amit simán ki lehetne tenni a vitrinbe, mint mintakapcsolat két olyan férfi között, akikben semmi közös nincs, csak a kétségbeesés és a reménytelenség.
Woodroof mindenképpen szeretne életben maradni, ezért Mexikótól Japánig felkutatja azokat a gyógyszereket, amik segíthetnek rajta, de persze ezt az FDA, az amerikai gyógyszer-engedélyeztetési hatóság nem nézi jó szemmel, azt meg pláne nem, amikor Woodroof és Rayon közösen kezdi el ipari mennyiségben terjeszteni a nem engedélyeztetett gyógyszereket és segítenek azokon az AIDS-betegeken, akiken az állam csak az AZT-vel hajlandó, egy rettentő erős, mellékhatásokban bővelkedő szerrel. A film innentől kezdve egy utazás Ron és Rayon életében, az egyik leteszi a piát és a szeszt, és már a pénz sem érdekli, csak az, hogy segítsen sortársain és bebizonyítsa mindenki, de legfőképpen saját maga előtt, hogy az orvosok szkepticizmusa és a hatóságok bürokráciája ellenére képes életben maradni. A másik viszont nem ilyen erős, de ennél többet a sztori végéről nem lőnénk le.
A filmet a történet is elvinné a hátán, mert van elég érdekes, felkavaró és megható ahhoz, hogy lekösse az embert, a nyolcvanas évekbeli hangulat pedig elfeledteti a költségvetési hiányosságokat, azt, hogy nem volt pénz igazán jól elkészíteni a filmet. A díszletek és a jelmezek is stimmelnek és jó a zene is, de mindez biztos nem lett volna olyan jó, ha McConaughey helyett Woody Harrelson alakítja a főszerepet (1998-ban még így volt), vagy Brad Pitt, és Rayon sminkjét nem Leto, hanem Ryan Gosling kapja meg. A két főszereplő ugyanis olyan teljesítményt nyújt, amilyet tavaly tényleg senki nem tudott - nekem például legalább tíz perc kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a transzvesztita sminkje alatt Leto lapul, és azt sem bántam, volna, ha nem tudom meg soha, mert nem a színészt láttam magam előtt két órán át, hanem egy embert.
Ugyanez vonatkozik a legjobb férfi főszereplőnek járó összes fontos díjat bezsebelő McConaugheynak is, aki hatalmas utat járt be a romantikus komédiák kockahasú hercegétől odáig, hogy egy beesett arcú, de iszonyú szuggesztív tekintetű cowboyt eljátszhasson. Ő is teljesen átlényegül, és most nemcsak a fogyásról beszélünk, (ami nem mellesleg elég drasztikus volt, hiszen a szerep kedvéért 21 kilót dobott le magáról), és nem is arról, hogy fél éven át nem ment utcára, hogy természetes legyen a sápadtsága, bár ezek az áldozatok már magukban megérnek egy misét (a fogyásra ráment a látása is, legalábbis ezt nyilatkozta korábban).
McConaughey úgy játssza el az élni akaró, a küzdelmet soha fel nem adó férfit, ahogy előtte nem sokan, és ha ne adj isten olyan helyzetbe kerülök, amiből nem látok kiutat, majd felidézem magam előtt azt a jelenetet, amikor a Jennifer Garner alakította orvosnőnek elmagyarázza, hogy miért fog mindent megtenni azért hogy életben maradjon.
Index: 9/10
IMDB: 8,0
Port.hu: 7,9
Metacritic: 84/100
Rotten Tomatoes: 94%
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon