Kedélyes csevej a hullaházban

Ha valamire igaz a sokat markol, keveset fog mondás, akkor az Skrabski Fruzsina szombaton bemutatott filmje, a Befogad és kitaszít a világ. Ez a film ugyanis nem kevesebbről akar beszélni, mint az élet elejéről és végéről, a születésről, a halálról, a lélek létezéséről, a halálon túli élet lehetőségéről. Vagyis csupa olyasmiről, amiről egyeseknek inkább kérdései, mint válaszai vannak, másoknak meg hite, meggyőződése, biztos tudása nincs, nem is lehet senkinek.

Skrabski Fruzsina a Biszku Béláról szóló Bűn és büntetlenség című dokumentumfilm egyik rendezőjeként lett ismert, később készített egy filmet a szovjet katonák által megerőszakolt magyar nőkről is. Ezek jól körülhatárolható témák voltak, evidens megszólalókkal, egy határozott, ha nem is mindenkinek szimpatikus, de filmjeit erősen kézben tartó rendezővel (vagy rendező párossal). A Befogad és kitaszít a világ nem ilyen film lett. Terjengős, széttartó, csapongó, éppen a határozott ív, a lényeglátás hiányzik belőle legjobban.

Rögtön az alaphelyzet furcsa kényelmetlenséget okoz a nézőben. A gyászoló Skrabskit látjuk, aki édesapja, Skrabski Árpád után édesanyját, Kopp Máriát is elveszítette. (Mindketten a magyar lelkiállapot, a magyarok mentális egészségének kutatóiként voltak ismertek.) Kijönnek testvérével a templomból, ahol Kopp Máriára emlékeztek, és beszélgetni kezdenek arról, hogy mi lehet most az édesanyjukkal. A beszélgetés spontán helyzetnek van beállítva, de mégiscsak ott egy kamera meg egy operatőr, aztán csatlakozik egy katolikus pap is. Az egész kimódolt, mesterkélt, furcsa helyzetet eredményez, ami eltávolít a testvérek gyászától.

Innentől a film ejti is a családi szálat. A legvégén olvasható ajánláson kívül, miszerint ez a film a rendező szüleinek emlékére készült, alig kerül szóba a személyes érintettség. Innetől Skrabski annak próbál utánajárni, hogy akkor mi is van a halál után, létezik-e lélek, halhatatlan-e a lélek. Teszi ezt a korábbi filmjeiben már látott „odamegyek, aztán rögtön az arcába tolom a kérdéseimet” módszerrel, de ami Biszku Bélánál működött, az itt furcsán hat. A megszólalók között van pszichiáter, patológus, jezsuita és buddhista szerzetes, és van egy magát ateistának valló szereplő is. A megszólalások többnyire egy irányba mutatnak: majdnem mindenki abban erősíti meg a rendezőt, hogy valaminek azért lennie kell a halálon túl is, még ha nem is értenek egyet abban, hogy mi az a valami.

A kérdések néha óvodás szinten vannak, a filmes megoldások némelyike pedig kifejezetten ízléstelen. Értem én, hogy halált, mint témát, a legegyszerűbb a hullaházban felvágóképezni, de mégis erős, ahogy lazán kihúznak egy-egy tepsit, mert abban is valakinek az anyja, testvére, gyereke fekszik. Ahogy az is bizarr, hogy a rendező-riporter egy máj vagy vese fölött cseveg a patológusokkal. Vagy az, hogy az egyik a végtelenül szimpatikus (a film készítése óta meghalt) megszólaló nő neve alatt az a titulus áll, hogy „halálos beteg”. Aztán éppen olyan hirtelen, ahogy a családi szálat, ejtjük ezt a témát is. Nem mintha teljesen kiveséztük volna (bocsánat), csak elértük a film feléhez, és innentől az élet elejét kell kitárgyalnunk. Ez a koncepció és kész.

Szóval a film felétől az élet születése a téma, a mesterséges megtermékenyítés, az élet kezdetének meghatározása, ennek nehézségei. Itt többek között az első magyar lombikbébi (azóta felnőtt orvostanhallgató) és szülei mesélnek. A fiú mondja ki, hogy nem egészen érti, hogy ha a katolikus egyház elítéli az abortuszt, miért ítéli el annak ellentétét, a mesterséges megtermékenyítést is. Ez is jó téma lenne, de ahogy a többit, ezt a szálat is ejtjük, bár önmagában megérne egy filmet. Aztán az utolsó tíz percben már az abortusz a téma. Aki ismeri Skrabski Fruzsina korábbi filmjeit, annak nem lesz meglepő, hogy itt főleg egy olyan orvost hallunk, aki arról beszél, hogy mennyire megbánta, hogy korábban abortuszokat is végzett. („Részt vett több száz gyilkosságban.”) Igaz, a nők önrendelkezési joga mellett érvelőknek is jut egy-két mondat.

Természetes, hogy amikor valaki elveszít valakit, elkezdik (újra) foglalkoztatni az élet nagy kérdései. Ráadásul ezekről a témákról tényleg nem lehet eleget beszélni. De a Befogad és kitaszít a világ sem azt nem tudta eldönteni, hogy pontosan miről, sem azt, hogy milyen formában beszéljen. Így néha dokumentumfilmet, néha meg inkább egy Fókusz-riportot látunk. Almási Tamás jó régen, 2001-ben csinált egy filmet Sejtjeink címmel. Három párról szólt, akiknek nem lehetett természetes úton gyereke. Őket követte hosszú időn át és közben sokkal többről szólt, mint a mesterséges megtermékenyítésről. Az a film jóval kevesebbet akart, és sokkal többre jutott.

(Az alkotó korábbi munkái közül a Bűn és büntetlenség és a Kádár és kora látható az Indafilmen.)