Hollywood legjobb iparosa lehetett volna

A klasszikusok

Rómeó és Júlia (1996)

Ma már talán furcsa elképzelni, de 1996-ban Baz Luhrman modern környezetbe helyezett Rómeó és Júliája hihetetlenül nagy durranás volt. Mindenki erről beszélt, mindenki látni akarta, és azoknak, akik a kilencvenes években voltak kamaszok, ez a film lett a Rómeó és Júlia. Luhrman fogott két tényleg fiatal, vagyis a szokásokkal ellentétben nem a húszas évei végén, hanem kamaszkorban járó színészt, a már ismert Leonardo DiCapriót és Claire Danest, és Shakespeare történetét áttette a mába, az amerikai Verona Beachre.

Bár a film a kilencvenes évek videoklipjeinek stílusában készült, abban nagyon is konzervatív, hogy szinte semmit nem alakított az eredeti történeten. És ezzel meg is valósult az irodalomtanárok álma: egy újabb generációhoz került közel a több száz éves mű. Lehet vitatkozni, de szerintünk Luhrman azóta sem csinált ennél jobb filmet, sem az agyondicsért Moulin Rouge!, sem az Ausztrália vagy a szintén DiCaprióval készült A nagy Gatsby nem sikerült ennyire jól. A színészválasztásról pedig csak annyit, hogy most, közel 20 évvel később, DiCaprio és Danes is megkérdőjelezhetetlen világsztárok.  

Sok hűhó semmiért (1993)

Ha valaki ismeri Shakespeare-t, akkor az Kenneth Branagh. Számtalanszor játszott filmen és színpadon a darabjaiban, és sokszor meg is rendezte őket. A Sok hűhóban nemcsak az egyik főszerepet játssza, de ő a forgatókönyvíró és a rendező is. Ebben a feldolgozásban tulajdonképpen nem sok formabontó elem van, hacsak az nem, hogy a sztori pár száz évvel későbbre került (legalábbis a jelmezekből erre lehet következtetni), és az egyik szerepet Denzel Washington kapta, aki ugye fekete. Branagh a lehető legtöbb sztárt akarta a filmbe zsúfolni, így a szereplők bőrszíne és kora nem igazán volt szempont. 

A Sok hűhót imádták az emberek, főleg a filmből áradó életöröm miatt. Branagh nem kicsit narcisztikus rendezésében nem egyszer kileng a giccsmutató, például abban a jelenetben, amikor akkori felesége, Emma Thompson hófehér ruhában, egy hintán örül az életnek és a szerelemnek, miközben Branagh szintén hófehérben ugrándozik egy szökőkútban. Összességében mégis az egyik legsikeresebb adaptáció volt, amiről még valamit érdemes megjegyezni: a magyar változatot olyan színészek szinkronizálták, mint Cserhalmi György, Szakácsi Sándor és Gálfi László.  

10 dolog, amit utálok benned (1999)

A makrancos hölgy 1999-ben kamaszokra hangolva. Az alapsztorit egy amerikai középiskolába helyezték, a zord apa szerencsére nem kiházasítani akarja kamaszkorú lányait, a bonyodalom akörül forog, hogy a kisebb lány nem randizhat addig, amíg makrancos nővére nem teszi ugyanezt. Ezért kell felbérelni valakit, aki képes megszelídíteni az idősebbik csajt. A 10 dolog egy teljesen átlagos tinivígjáték, ami egy dolog miatt emelkedik ki a sorból. Ez volt az a film, amiben a világ felfigyelt Heath Ledgerre, aki innentől okosan válogatva a szerepeket lett igazi világsztár. A másik főszereplő, Julia Stiles akkor már évek óta foglalkoztatott színésznő volt, végül mégsem tudott igazi felnőttkarriert építeni.

Ami szimpatikus húzás volt a készítőktől, hogy nemcsak az alapsztorit vették Shakespeare-től, hanem másképp is tisztelegnek előtte a filmben. A főszereplőnek, Katnek például írtak egy fanatikus Shakespeare-rajongó barátnőt, de szerepel a filmben korhű ruha és idézet is az eredeti darabból.

Shakespeare-ről Shakespeare-rel

Szerelmes Shakespeare (1998)

Az egyik legtúlértékeltebb film, aminek köze van Shakespeare-hez, biztosan a Szerelmes Shakespeare. Ezt a középszerű, nyálas szerelmes filmet három Arany Glóbusszal és hat Oscarral jutalmazták, nem kis részben azért, mert egyik producere, Harvey Weinstein minden idők egyik legagresszívabb Oscar-kampányát indította. Hiába volt az egyik forgatókönyvíró Tom Stoppard, a Szerelmes Shakespeare a legjobb indulattal is csak helyenként szellemes. A sztori szerint Shakespeare éppen alkotói válságban van, amikor megismeri Lady Violát és beleszeret. A nőt már másnak ígérték, de álruhában mégis Shakespeare és a színház közelébe férkőzik. 

Az Oscar-történelem egyik legnagyobb igazságtalansága, hogy ez a film nyert Spielberg Ryan közlegényével szemben, és hogy a hollywoodi elitbe beleszületett Gwyneth Paltrow elvitte a legjobb női főszereplő díját Cate Blanchett (az Elizabeth-ért jelölték) elől. A film másik főszereplője, Joseph Fiennes is maximum közepes színésznek nevezhető, nem véletlen, hogy azóta Blanchett százszor bizonyított, ők meg nem.  

Anonymus (2011)

William Shakespeare volt a valaha élt legnagyobb drámaíró, műveiben az összes létező drámai konfliktust feldolgozta, a világ összes létező nyelvére lefordították, ő az angol irodalom csúcsa. Na de hogy lehet az, hogy egy egyszerű iparosember csepűrágó fia ilyen behatóan ismerte a verselési formákat, hogy ilyen kiterjedt tárgyi tudása, pszichológiai ismerete és élettapasztalata volt? 

Itt jön be az az elmélet, hogy nem Shakespeare írta a neki tulajdonított műveket. Francis Bacon, Christopher Marlowe, és Edward de Vere, Oxford grófja a legnépszerűbb jelöltek – Roland Emmerich az utóbbi mellett teszi le a voksát. A puritán Anglia nemeseként ugyanis nem hódolhatott a verselés hóbortjának, így Erzsébet királynő ágyasa és/vagy fia szellemíróként írta meg az angol reneszánsz dráma remekműveit. Az Anonymus mégsem egy poros könyvtárszobában játszódik: nem sajnálták a kraftot a Shakespeare-apokrifből, nagyszabású díszletek, mívesen kidolgozott jelmezek, látványos havazással illusztrált csaták mentén folyik az elmélkedés. A filmben a reneszánsz drámaírók rivalizálása keveredik az uralkodóosztályban dúló viszállyal, mígnem egy politikai áthallásoktól terhelt színpadi előadás során végzetesen összefonódik a két szál. A fiatal Oxfordot Jamie Campbell Bower, az idősebbet Rhys Ifans formálja meg, ám leginkább az köti össze őket a filmben, hogy mindkettőjüket sokat mutatják szenvedélyes tollforgatás közben. A női szerepeknél már biztosra mentek: a fiatal és idős Erzsébet királynő megformálásra anyát és lányát kérték fel: Joely Richardsont és Vanessa Redgrave-t. 

A forgatókönyv egyébként már 1998-ban készen volt, ám a Szerelmes Shakespeare miatt egy időre jegelték a projektet, majd a világelpusztítós katasztrófafilmjeiről ismert Roland Emmerich filmstúdió közerműködése nélkül, önerőből finanszírozta meg a filmet. De vajon mire gondolt, kit érdekelhet egy ilyen film? A kétségkívül hatalmas Shakespeare-rajongótábornak nyilván csak egy töredéke nyitott a vitára, főként hogy Emmerich filmje nem kérdez vagy felvet, hanem nagyszabásúan felképez kijelentő mondatokat. Ennek megfelelően a film kereskedelmi fogadtatása is elmaradt a várakozásoktól, Magyarországon is csak DVD-n jelent meg. 

A rendhagyóbbak

Káosz (乱) (1985)

Akira Kuroszava filmje úgy az egyik legfelismerhetőbb Lear király-adaptáció, hogy a japán rendezőlegenda nem is az ősi kelta legendán alapuló drámát, hanem a japán történelem egy darabját dolgozza fel benne, legalábbis papíron, mert azt ő maga is elismerte, hogy a forgatókönyv írása közben hatott rá a Lear király is. Az általános vélekedés szerint legjobb Kuroszava-film az idős király és három gyermeke történetét a feudális Japánba helyezi át, az alapkonfliktus azonban megmaradt: az uralkodó felosztja birodalmát három gyermeke közt (bár Kuroszavánál fiúk szerepelnek lányok helyett), akik közül kettő ellene fordul, a harmadik viszont kitart mellette. A vége pont olyan véres és tragikus, mint Shakespeare-nél, csak jóval több vérszökőkúttal és gyönyörűen fényképezett lóhalálokkal. Kuroszava egyébként máskor is merített az angol drámaírótól: a Véres trón a Machbetet dolgozta át, A gonosz jól alszik pedig a Hamletből merített.

West Side Story (1961)

Leonard Bernstein, Stephen Sondheim és Arthur Laurents Broadway-musicaljét Robert Wise rendező vitte filmre, és ha jobban belegondolunk, a befejezéstől eltekintve szinte tökéletes Rómeó és Júlia-adaptációnak tekinthető. Igaz, a két, egymással rivalizáló család helyett utcai bandákat kapunk, a Jets és a Sharks képében. Rómeót Tonynak hívják (Richrad Beymer), és a Jets alapítója, Júlia meg a Sharks-főnök húga (Natalie Wood). A szívhez szóló monológok helyét táncbetétek és énekszámok vették át, és a végén nem ketten halnak meg, a hasonlóság azonban egyértelmű. 

O (2001)

Julia Stiles sorban második Shakespeare-filmje az Othello modern adaptációja, amiben a mór egy Odin James nevű kosaras srác (Mekhi Phifer) egy főként fehér gyerekekkel teli puccos magániskolában. Odin belezúg Desibe (Stiles), de nem lehet boldog, mert az edzője fia (Jágó/Hugo – Josh Harnett) féltékeny rá, és egy olyan manipuláció- és hazugságsorozatba kezd, ami tragédiába torkoll. A sztori, azon kívül, hogy egy középiskolában játszódik, nagyjából követi a drámáét, érint minden sarokpontot, és a vége is pont olyan, mint ahogy azt a drámaíró megálmodta. Ettől még nem egy igazán jó film, valahogy súlytalan az egész, és mintha a színészek (különösen Stiles) sem tudtak volna mit kezdeni az alapanyaggal. Érdekes, de a filmet 1998-ban forgatták le és 1999-ben került volna mozikba, de a Columbine középiskolában kitört vérengzés miatt a Miramax két évvel eltolta a megjelenését.

Micsoda srác ez a lány (2006)

A hét évvel ezelőtti tiniromkom a Vízkereszt, vagy amit akartok feldolgozása, és szerepel benne a mára már az A-lista alját kapargató Channing Tatum is, sőt, Amanda Bynes és Vinnie Jones is. A történet a képzeletbeli Illiria helyett az Illyria gimiben játszódik, és főhőse, Viola azért öltözik pasinak, hogy focizhasson. (Érdekes lett volna, ha eunuchnak adja ki magát.) A nevek és az eredeti komédia bohóckodásai nagyrészt a filmben is visszaköszönnek, de sajnos Shakespeare elmés dialógusai és a bármikor tragédiába fordulható komédiázás nem nagyon köszön vissza a filmben, talán csak a főszereplő Amanda Bynes az, akire egyáltalán emlékezünk a vége főcím után.

Richard nyomában (1996)

Al Pacino rendezői bemutatkozása egyszerre dokumentumfilm és egy III. Richard-adaptáció, és ha ez így nem hangzik túl jól, senkit ne riasszon el, mert rettentő jó film. A dráma részében Kevin Spacey, Winona Ryder, Alec Baldwin és Aidan Quinn is szerepel, és már ez is megér egy misét is, de sokkal érdekesebb az, amikor Pacino Shakespeare popkultúrára gyakorolt hatását vizsgálja kutatók, az utca embere vagy olyan Shakespeare-színészek segítségével, mint Vanessa Redgrave, Kenneth Branagh, John Gielgud, Derek Jacobi, James Earl Jones vagy Kevin Kline.