Vizuális petting vagy a legeslegjobb Godzilla?

Ha szörnyfilm, akkor duplakritika, a múltkor sixxnek bejött a Tűzgyűrű, Stöki meg rühellte, most vajon megfordulnak a szerepek? És mi van, ha az egyik vélemény pozitív, a másik negatív? Mi lesz akkor a "ha az Index lehúz egy filmet, az csak jó lehet, megyek megnézem"-mantrát valló kommentekőkkel?   

Őszintén szólva én nagyon akartam szeretni ezt a Godzilla-filmet. A Tűzgyűrűt is nagyon szerettem, mert bazinagy szörnyek voltak benne, meg óriási robotok, és két órára gyerek lett belőlem, aki azt élvezte, hogy hatalmas lények dúlják fel a Földet és közben széjjelrúgják egymás seggét. Ennél a filmtörténet legnagyobb, legfélelmetesebb, legjellegzetesebb szörnye csak jobb lehet, és igazság szerint bizonyos értelemben az is lett, de egy filmhez kurvára kevés az, ha van benne félórányi gyönyörű monszta-mayhem, kellene hozzá még pár dolog.

A filmet rendező Gareth Edwards már négy éve el akarta készíteni azt a Godzilla-filmet, amit Roland Emmerichtől várt 1998-ban, de nem volt senki, aki foglalkozott volna vele, 160 millió dollárt összeszedni meg nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Edwards őszintén nem is remélhette, hogy valaki hozzávágja ezt a tudományos összeget, hiszen mindössze egy filmet forgatott, a Monsters című inváziós scifit, azt is valami félmillió dolláros büdzséből. Amit viszont ki lehetett hozni a filmből, azt kihozta, egy nagyon fontos, bár leginkább kényszerűség szülte dologgal együtt: a trükköket mind ő rakta össze, és úgy filmezte le az idegen lényeket, hogy azokat csak a film legvégén látjuk, viszont végig érzékeljük a jelenlétüket.

A Legendary Pictures-nek meg pont ez kellett: egy olyan szörnyfilm a műfaj királyáról, ami nem az Emmerich-féle, minden idők legrosszabb Godzillájának tartott alkotásra, hanem a japán eredetire, Ishiro Honda 1954-es Godzillájára hajaz. Edwards 2010-ben kezdett el foglalkozni a filmmel, aminek a történetét az élet is alakította, a 2011-es, japán partoknál bekövetkezett földrengés, azt azt követő cunami és a fukusimai reaktorbaleset. Ebben a tekintetben is hasonlított tehát a nagy elődre, amit a Japánra a II. világháborúban ledobott két atombomba és az ötvenes évek sorozatos kísérleti robbantásai ihlettek meg - Godzilla ugye soha nem csak egy bazinagy mutáns sárkánygyík volt, hanem a japánok félelmének egyfajta kivetülése, a két lábon járó nukleáris holokauszt.

Edwards filmje ebből a szempontból, és a film kb. utolsó 40 percét tekintve tökéletes főhajtás a Kaiju-filmek ősatyja előtt (Godzilla a természetet jelképezi itt is, és kapunk egy viszonylag finoman, de azért a képünkbe vágott Üzenetet is az atom=rossz vonalon), viszont az előtte levő nyolcvan percből csak arra emlékszem, hogy Bryan Cranston fejére bármilyen parókát adnak, szarul áll, a főszereplő csávóra viszont ha agyonvernek, akkor sem. Mert értem én, hogy a rendező azt szerette volna, ha az IMAX moziban idétlen 3D-s szemüvegben ülő néző pont úgy, tátott szájjal bámulja majd a szörnyek királyát, mint a karakterek, csak éppen ehhez egy faroknál, vagy az óceánból lassan kiemelkedő, Margitszigetnyi hátnál többet kellett volna mutatni.

Ennek hiányában azon lehetett csak csodálkozni, hogy az istenbe' tudnak minden amerikai filmbe legalább egy olyan színészt beválogatni, akiknek nem sokkal emlékezetesebb az arca egy közepesen izgalmas kártyanaptárnál (Aaron Taylor-Johnson, de lehetett volna Chris Ewans vagy Jai Courtney is, tökmindegy). Futószalagon gyártják ezeket az egyenfejű, egyentestű, egyformán buta arcot vágó, színésznek csak jáksói értelemben nevezhető alakokat? És minek egy ilyen filmbe Cranston mellé Juliette Binoche, Ken Watanabe, Sally Hawkins és Elizabeth Olsen, ha a szerepeiknél még a taxisok havilapjának orvos válaszol rovata is izgalmasabb?

A film egyébként nem indul rosszul, két tudósember (Watanabe és Hawkins) egy Fülöp-szigeteki bányában felfedez valamit, amitől nagyon-nagyon nagyra tátják a szájukat, és csészealjnagyságú lesz a szemük: valami gigantikus, de azonosítatlan lény élte napjait vígan a mélyben, majd egyszer csak meghalt, és maradt utána pár izé, amik közül egy kiásta magát a mélyből és elindult Japán felé. Mindez a múltban történik, aminek egy másik szegletében Bryan Cranston és felesége (Binoche) egy japán atomerőműben melózik, egészen addig, míg valami nem történik arrafelé, és össze nem dől az egész, mint egy kártyavár. Az eseményt persze eltussolja a kormány, mondván földrengés volt, mert a kormányok a szörnyfilmekben már csak ilyenek.

Ugrunk 15 évet, Cranston kap egy másik parókát és kevesebb alapozót, hogy öregebbnek tűnjön, de továbbra is az okokat kutatja, és pont olyan őrült összeesküvés-elmélet-fanatikus, amilyennek egy ilyen filmben legalább egy szereplőnek lennie kell. A fia felnőtt, és katona (mi más lenne, rendes amerikai), és a töke tele van azzal, hogy a fatert évente kell kihozni a japán sittről, mert megint az egykori reaktor romjai körül kóringyált. Nem kell hozzá nagy jóstehetség: Cranstonnak végig igaza volt, a kormány titkol valamit. Elkezdődik a flúgos futam, aminek során a szereplők Japánból Hawaii-ig jutnak, és közben a világot az armageddon szélére sodró eseményeket hol egy tévén, hol mások elmondása alapján követik.

A film kétharmadát, azaz a végső városromboló tombolást felvezető szakaszt simán ki lehet hagyni, mert ami történik benne, tök lényegtelen. Nem érdekes, mi lesz a Nagyon Okos Tudóssal, senkit nem zavar, ha a mindenkire azonnal atomot hajigáló tábornok (admirális?) fejét leszakítja egy hajódaru, és az is teljesen lényegtelen, milyen sorsra jut a kifejezéstelen arcú főszereplő. Onnantól lesz a film érdekes, hogy Godzilla feláll, és a néző száján akaratlanul kicsúszik egy húbazdmeg, mert a látvány olyan elementáris, hogy nem tudsz mást csinálni, csak tátott szájjal nézni, ahogy a felhőkarcoló-méretű izé áttrappol egy városon és nyomában nem marad más, csak pusztulat. 

Edwards azzal, hogy elhúzta Godzilla bemutatását, és másfél órán keresztül vizuálisan pettingel velünk, saját magával és a filmmel tol ki. A "kevesebb néha több"-elv egy olyan filmben, aminek az a címe, hogy Godzilla, nem működik. Értem a szándékot, látom a főhajtást, de ennél több szörny kell egy szörnyfilmbe. Az utolsó félóra viszont maga volt a képi orgazmus, a lény fizikája, a végletekig kidolgozott trükkök, a pompás kameraállások és a hangok miatt majdnem megbocsátom a filmnek, hogy 90 percen át csak szórakozott velem, és kartonpapírból kivágott színészfigurákat tologatott a milliós díszletek között. De csak majdnem. (sixx)

Ellenkritika: Godzillára várva

(Spoilerfóbok, figyelem: a kritika tartalmaz egy darab spoilert, amit viszont a legutolsó trailer is ellőtt.)

Az ember azt gondolná, óriásszörnyes (kaidzsu) filmet forgatni könnyű; kell bele főcím, felhőkarcolók, méretben ezekhez passzoló szörnyek, pár jelenet, amiben utóbbiak csúnyán megkapirgálják az előbbiket, stáblista, és lehet menni a kasszához.

Hogy a dolog ennyire nem egyszerű, azt az is mutatja, hogy milyen kevés igazán jó kaidzsufilm készült eddig. A többség elhasalt, vagy a szörnyek megjelenésének túlmagyarázásán, vagy az emberi karakterek – sajnos ilyenek is kellenek egy szörnyfilmbe, – ábrázolásán, vagy egyszerűen a trükkök voltak bénák. Az idei Godzilla-reboot aránylag sikeresen veszi ezeket az akadályokat, még ha nem is tökéletesen. A film ugyan elég lassan indul be, de aztán

és minden jóra fordul.

Az új Godzilla-film leggyengyébb pontja tehát a felvezetés, ahol a forgatókönyvíró – az Expendables-szériát jegyző Dave Callaham sztorija alapján az aránylag újonc Max Borenstein – felsorakoztatja a szereplőket, akiket a legolcsóbb kilsédiszkontban vásárolt valami leárazáson, nagy tételben. Egyszerűen nincs olyan karakter, akit ne láttunk volna már ezer másik filmben, ami még nem lenne gond, de ehhez képest kicsit sokat foglalkozik velük a szkript.

Persze ezzel párhuzamosan megindul a szörnyes szál, de ez sem túl erős: látunk egy atomerőmű-balesetet, rejtélyes fosszíliákat, ragacsos nyálkát, de élő monszta sehol. A tudósklisék is próbálják megfejteni a dolgot mindenféle nukleáris technoblablával, egyre zavarosabbá válik az egész, de még nagyobb baj, hogy ezzel is csak megy az idő.

és élvezhetővé válik a film.

A mozi főszereplője ugyanis ő, illetve a többi óriásszörny (mert mások is vannak, ezt a trailer már lelőtte), és ebből a szempontból nem is akkora gond, hogy sablonszereplőkkel van tele a cselekmény. Sőt, kicsit furcsa is, hogy olyan, többre hivatott színészek sorakoznak a stáblistán, mint Bryan Cranston, David Strathairn vagy Juliette Binoche. Bezzeg Ken Watanabe egyetlen arckifejezéssel néz a kamerába, és a Legtöbb Jelenetet Kapott Ember szerepében brillírozó Aaron Taylor-Johnson sem hagyja, hogy színészi játéka eltérítse a néző figyelmét a szörnyekről.

Szerencsére a történetvezetés is ebben a szellemben megy. A tavalyi hollywoodi kaidzsufilm, a Tűzgyűrű – többek között – itt bukott el: túl sok drámát próbált a filmbe zsúfolni. A Godzilla majdnem beleesik ugyanebbe a hibába, de végül nem áztatja el a nyál a speciális IMAX-vásznat. Sőt, van egy-két szokatlan és jó fordulat a cselekményben, amik mind azt szolgálják, hogy az emberek (beleértve a főhős katonát) kicsit háttérbe húzódjanak annak tudatában, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni az óriási lényekkel, és átadják a terepet

És onnantól a látvány és a rendezés elviszi a hátán a filmet. A karakterek gyakorlatilag kameraállvánnyá válnak, akik csak azt a célt szolgálják, hogy az ő szemszögükből nézhessük végig, ahogy Godzilláék több nagyvárosban is leviszik az ingatlanárakat. Gareth Edwards rendező (akinek a CV-jében már van egy másik szörnyfilm, a 2010-es Monsters) nagyon ügyesen szólítja meg a nézőket: a látottak megfelelnek a nyári hollywoodi blockbuster definíciójának, de azért a Godzilla-rajongók is örülhetnek, és mondhatnak például olyanokat, hogy úúú, az a villogáseffekt pont olyan mint amit a Godzilla vs. Destoroyah-ban láthattunk. A címszereplő és a többi szörny kinézete pedig úgy lett pöpec, hogy kicsit meg tudják idézni a Toho Stúdió bénácska gumimaszkos szörnyeit, és így illenek a kánonba.

Szörnyes akciójelenetből sok van, azok jók és jobban követhetők, mint például a Transformers vagy akár Tűzgyűrű zúzásai. Az pedig, ahogy a film egy pontján elhalkul a zene, és szinte álomszerűvé válik, ahogy roppannak a felhőkarcolók a hatalmas testek alatt, már-már lírai. Az utolsó egy óra egészen a befejezésig nem veszít a lendületéből, és úgy lehet felállni a székből, hogy a japán óriásgyík elégtételt kapott az 1998-as rettenetes Godzilla-filmért.

(Viszont trailernek többet ne higgyenek. Ez egy másik film, mint amit az előzetes ígért.) (Stöki)