Borzalmasan tré film lett a Transformers 4.

Egyszer rám bíztak egy rokon gyereket, volt vagy ötéves. Vigyáznom kellett rá pár órán át, és tiszta stresszben voltam, hogy mit kezdjek vele majd, hogyan kössem le, hasonlók. Felesleges volt az aggodalom, mire találtam magamnak egy talpalatnyi helyet a gyerekszoba padlóját elborító játékhalomban, a gyerek, hívjuk Mikinek, már régen egy olyan fantáziavilágban volt, aminek a szabályait csak ő ismerte.

Kívülről elég szürreális volt látni a legófigurák védte Moncsicsit, ahogy valami világmegváltó dolgot igyekezett éppen végrehajtani, de a gumigyíkok és a matchboxok közös armadája ezt állandóan megakadályozta.

Ahogy haladtunk előre a történetben, a főhősnőből egy ponton kitaszított lett, és elütötte egy vonat (sokszor egymás után, mert Miklós igen dühös lett rá valamiért), többé elő sem került, ment a már elhasznált karakterek egyre növekedő halmába. Jöttek új szereplők a bonyolult mesébe, amit szépen narrált is magának a gyerek, de mindenféle konzekvencia nélkül, a nevek állandóan változtak, egy pillanat alatt átkerültünk az egyik helyszínről a másikra, és (nekem) teljesen értelmetlen dolgok történtek a legváratlanabb pillanatokban – ha a mese úgy kívánta, egyszer csak előkerült egy korábban agyonvert Luke Skywalker-figura, és simán lenyomta a nála hatszor nagyobb plüssmacit, aki méreténél fogva is tökéletesen alkalmas volt a gonosz szerepére.

Aztán csengettek, Miki meg otthagyta az egész káoszt a picsába, és rohant az anyjához, a sztori úgy maradt, befejezetlenül, csak a terepasztalon felborogatott mozdonyok és a ledőlt falú legóvár emlékeztetett a kétórás kalandra. 

csak Michael Baynek 165 millió dollárja volt játékokra. A kihalás kora alcímű izét filmnek nagyon nehezen lehetne nevezni, hiszen ahhoz kellene egy (legalább) közepesen koherens forgatókönyv, annak lapjain karakterek, akik érdeklik a nézőt és érzelmeket váltanak ki belőle (jó esetben nem csak megvetést és gyűlöletet) és persze valami történés is.

Mindezt aztán meg lehet bolondítani megfelelő trükkökkel, látványos effektekkel, jó hangos zenével és egy 3D-s szemüveggel – ez a parasztvakítás része a dolognak, amivel az esetleges hibákat el lehet kenni, mert a sok robbanás közben nem figyelünk arra, hogy miért nem alakulnak mondjuk repülőgéppé a gigarobotok, miért csak a szponzorcég valamelyik modelljének bőrébe bújnak állandóan és így tovább,

38

Galéria: Transformers 4.Fotó: Paramount Pictures Switzerland

Bay, a Hasbro és a gyártó Paramount a franchise rebootját ígérte a negyedik filmmel, amit, ha siker lesz A kihalás kora, ha nem, két újabb folytatás követ, és 2018-ra már a hatodik(!!!) olyan filmen is túl leszünk, amiben semmi nem történik azon kívül, hogy bazinagy, nagyon megeffektelt hangon beszélő robotok levernek maguk körül mindent.

Ez egy gyerek világa, egy olyan gyereké, aki kurvára élvezte, amikor Jancsika felrúgott gumidínója a szekrény tetejéig repült, és azt képzelte, hogy milyen jó lenne ezt lassított felvételben is látni. Aztán felnőtt, és megkapta a pénzt és az eszközöket arra, hogy olyan filmet forgasson, amilyet csak akar, legyenek benne a szponzorcuccok, meg robbanjon fel, dőljön le, semmisüljön meg minden, lehetőleg lassított felvételben, és közben a hangszórókból üvöltő szubbasszus a lelket is rázza ki belőlünk, de legalábbis a bezabált popcornt. 

Az persze túlzás lenne, hogy 168 percen keresztül csak robbanjon minden, kell valami összekötő anyag is, ez eddig Shia LeBouf és Megan Fox volt, kiegészítve pár katonaruhás tévészínésszel és nagy nevű vendégsztárral. Mostantól Mark Wahlberg, az özvegy texasi feltaláló és 17 éves, csontsovány  lánya (Nicola Peltz) lesz az, aki haverkodik az Autobotokkal és menekül fejvesztve kontinenseken át, meg-meg állva, néha önfeláldozva, de mindenképpen naplementében és lassított felvételben, miközben az amerikai zászló lobog a háttérben, a kamera meg a fűből felfelé pillantva örökíti meg tátott szájú kétségbeesésüket.  

Mert ebben a filmben az emberek, mármint a jók, azon kívül, hogy rohannak, nem nagyon csinálnak semmit, az apa-lánya viszony meg kimerül a rohangálás/autós menekülés/élethalálharc közben odavetett "nem dughatsz, míg 18 nem leszel" ill. "Texasban vagyunk, viccelsz?" kategóriájú beszólásokon. A gonosz karakterek sem jártak jobban, ők összeszorított foggal sziszegnek olyan blődségeket, hogy "nekem nem kell házkutatási parancs, az arcomra van írva", miközben pont úgy néznek ki és viselkednek, mint egy James Bond-paródiaműsorba jelentkező, de onnan is elzavart statiszták. Szegény Titus Welliver mennyivel jobban hozta a vérgenyó karaktert a Lostban, Kelsey Grammer pedig dettó egy tévésorozatban, a Boss címűben mutatta meg, milyen szemét tud lenni anélkül, hogy túljátszaná a szerepét - a Transformers 4-ben sajnos nem tudnak mit kezdeni a karakterükkel.

Az emberek és robotok legújabb története egyébként annyi, hogy a harmadik filmben látottak után vagyunk pár évvel, a kormány meg azzal a felkiáltással, hogy csak a halott robot a jó robot, levadássza az összes megmaradt Álcát és Autobotot, de hogy, hogy nem, van hátsó szándék is, bizony, hiszen anélkül nincs rendes kormány-összeesküvés.

A CIA ugyanis átjátssza a levadászott és kinyírt Autobotokat egy Steve Jobs után szabadon megírt megalomániás techgurunak, hogy ő majd szépen a belőlük kinyert transmóniumból épít Transzformereket. Ez persze nem tetszik az Autobotoknak, és kezdődik a menekülés és a rombolás, no meg a hepajkodás az ellenséges Transzformerekkel, hiszen azok is vannak jó sokan. Dióhéjban ennyi a sztori, de tulajdonképpen az is lehetne, hogy Miklós Moncsicsije felrugdossa a legófigurákat, mire a plüssmaci berág és nagyon megveri.

38

Galéria: Transformers 4.Fotó: Industrial Light / Paramount Pictures Switzerland

Michael Bay a filmben minden olyan elemet felvonultat, amiért az ember lelkesen és őszintén tudja rühelleni, a kamera lencséjébe két percenként bevillan a nap, Texasban minden naplemente olyan, mint egy naiv festő giccses álma, a szőkenő pipaszár lábai között átsütő nap néha megvilágítja az amerikai zászlót,

Az első félóra viszonylagos nyugalma után elszakadnak Bay istrángjai, és elindul a tulajdonképpen két óra tíz percen át tartó akcióorgia, nincs üresjárat, leállás, csak pusztítás, állandóan rángó kamera, néhol mátrixosan belassuló, a drámai csúcsponton nagyívű dallamokkal megtámogatott akció, amiben robotok ütnek vágnak, szabdalnak, rúgnak szét és hajítanak el MINDENT.

A termékelhelyezéstől sújtott filmben a szereplők kénytelenek a leghevesebb robotattak közepette szponzorsört vagy kínai tejet inni, a kínai kormány pedig valamiért egy pláza-hotel komplexumban ülésezik, aminek a nevét úgy 4 másodpercig mutatják különösebb funkció nélkül. Minden képkockáról üvölt, hogy a Hasbro rendelte meg - a film nagy truvájaként beharangozott Dinóbotoknak 15 perc jó ha jut, de az pont elég arra, hogy tudatosítsák minden szülőben: ezt fogod megvenni karácsonyra, ha tetszik, ha nem.

Az igazán bosszantó nem is ez, vagy az hogy Bay a Transformersszel, az Armageddonnal és a Pearl Harborral beírta magát az Aranymálna-díj aranykönyvébe, hanem az, hogy amikor nem adnak neki százmilliós költségvetést, és nincs pénze arra, hogy az ILM trükkmesterei elkenjék a jeleneteket, akkor Bay rohadt jó rendező tud lenni, és képes leforgatni egy Pain & Gaint, ami messze a legjobb és leginnovatívabb filmje volt, amit valaha készített. Azaz a tehetsége még mindig megvan, csak nem arra használja, amire kéne. Kár.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!