Félve ültem be a Repcsik második részére, mert nemhogy az első részt nem láttam, de még az eredeti filmet, a Verdákat sem. Néhány perc alatt kiderült, hogy ez a szerencsém, mert a Repcsikben messze a meseuniverzum a legérdekesebb – még az is lehet, hogy egy hatéves gyerek tényleg úgy képzeli el a gépek világát, hogy a működtető ember helyére önálló tudattal rendelkező gépeket tesz a fejében. Maga a történet nagyon lapos, a Repcsik második része egyáltalán nem az az egészestés, a felnőtteket is megszólító mesefilm, amire a Disney név miatt gondolnánk.
Itt a vallomásom a mesefilmekről: nem az a mozinéző vagyok, aki mindent megnéz ami animálva van és vicces állatok beszélnek benne, de tisztában vagyok vele, hogy jellemzően két-három évente tényleg készülnek olyan amerikai mesefilmek, amelyek nemcsak elviselhetők felnőttként is, de határozottan szólnak felnőtteknek is. Mint például a Jégvarázs vagy a Legó-film.
Az elismert mesefilmek végülis épp annyira élvezetesek, mint egy elismert játékfilm – azzal a kikötéssel, hogy a nézőnek először fel kell függesztenie a játékfilmekkel szemben felállított elvárásrendszer egy részét. Itt most különösen az egyszerű és giccses megoldásokat tiltó elvárásokra gondolok: arról szólnak a legjobb mesefilmek, hogy hogyan lehet elfogadható giccset létrehozni. Éppen ezért nőtt össze az egészestés mesefilm műfaja a musicallel: mert az elfogadható giccs létrehozása a musicalnek is az egyik legfőbb törekvése. A Jégvarázs erre az összenövésre is elég jó példa: az Oscar-díjjal jutalmazott dalt, a Let It Go-t egy ismert Broadway-sztár, Idina Menzel énekelte.
nyilvánvalóan nem is szánta senki 10 éven felülieknek, és talán ez magyarázza meg leginkább, hogy a Disney-logó és az egyébként nagyon szépen kivitelezett animáció (főleg: tűz, víz, füst) ellenére miért nincs benne semmi, ami miatt egy picit is egészestésnek éreztem volna. Meg persze szó szerinti sem egészestés: 77 perccel a hivatalos kezdési idő után már vége is volt, pedig néhány percet biztos késett a vetítés.
Az alapsztori az, hogy egy gyerekarcú versenyrepülő (Rozsdás, akit rajtam kívül már mindenki ismer az előző filmekből) meghibásodik. Nem tud többé gyorsan repülni, ezért találnia kell magának valamilyen új funkciót. Eléggé szerencséje van: nagyjából három perccel azután, hogy egyáltalán felmerül a probléma, meg is kapja a választ a történettől, mert a szereplők otthonául szolgáló repülőtérnek egy tűzeset után hirtelen nagyon nagy szüksége lesz egy újabb tűzoltórepülőre. A történet ezután annyi, hogy Rozsdást kiképzik tűzoltónak, közben pedig be kell vallania saját maga előtt, hogy nem tiszta jóindulatból, hanem szükségből jelentkezett a feladatra. Ha mindenképpen úgy szeretnék beszélni a filmről, ahogy egyébként egyáltalán nem kéne, mondhatnám, hogy a sportolói büszkeségét kell feladnia.
Az egész történetet nagyon lustán, nagyon vontatottan és elképesztő magas elvárhatósággal mondja el. Van egy zenei betét, de súlytalan és oda nem illő az egész. A legjobb rajzfilmekben nagyon sokszor alkalmazzák azt a trükköt, hogy a párbeszédek egészen összeegyeztethetetlenek azzal, amit egy gyerekeknek készülő film párbeszédeiről gondolnánk: például sokszor vannak bennük meglepően aktuális, vagy meglepően elfogult politikai meg popkulturális utalások. Ilyen meghökkentő szellemesség egyáltalán soha nincs a Repcsik második részében. Lehetne ezt a döntést azzal védeni, hogy a gyerekek humorát próbálja kiszolgálni a film. Ez csak annyiban igaz, hogy a Repcsik második részében lévő viccek épp azok, amiket egy hatévesforma gyerek saját magától is kitalálna. Nevetni viszont egy ilyen korú gyerek is tudna összetettebb dolgokon is – ha másért nem, hát mert a gyerekek tulajdonképpen akármin tudnak nevetni.
Ami ennek ellenére érdekes a Repcsik második részében, az pont a gyerekek világához való hozzáállása, ebben viszont valószínűleg épp azoknak nincs semmi új, akik akár csak az egyik korábbi filmet látták. Egész végig nem szerepel egy darab emberi szereplő sem.
Egy csomószor megtörténik, hogy ilyenkor a gépek még a működtetőik jellemző tulajdonságait is megöröklik. Az egyik jelentben kedves idős lakókocsik mennek kirándulni. Épp olyan nyugdíjasszemüvegük van, mint a lakókocsik mögé képzelt idős férfinak és nőnek.
Általában is úgy jelenik meg minden gép, mintha maga az ember lenne. Ez nemcsak az olyan nyilvánvalóságokat jelenti, hogy érzései, végtagjai és arckifejezései vannak a gépeknek, hanem hogy a Repcsik szereplői általában is pont ugyanúgy állnak hozzá az egész „motorizáció-technológia” kérdéshez, ahogy egy mit sem sejtő embergyerek tenné. Rozsdásnak például fogalma sincs róla, hogyan működik – mint akármelyik ártatlan beteg az orvosnál, ő is ugyanolyan tátott szájjal hallgat, amikor a szakértőtől (egy targoncától) megtudja, hogy elromlott benne a nyomatékváltó. Ezek után gondolom nem meglepő, de az egész filmben egyszer sem látni olyat, hogy valaki ki- vagy beszáll egy autóból, vagy hogy egy önálló tudattal működő gépet valaki felnyitna, mert ugyanolyan komolyan kell venni a géptestek határait, mint egy igazi emberi testéét. Látszik, hogy a Repcsik (illetve hát gondolom még a Verdák) készítői elég komolyan átgondolták, milyen világot szeretnének.
Azért néha ez a nagyon szépen kitalált világ is furcsán kezd működni. Rozsdás irányítópultja például valamiért a szélvédője külső oldalán van, hogy szélvédőre rajzolt arca ugyanúgy követhesse a műszerek állását, ahogy azt egy pilóta tekintete is tenné. Ez egy kicsit furcsa döntés, mármint nem lenne természetesebb, ha az irányítópult része lenne Rozsdás tudatának? Egy másik furcsaság: néha mégis megbomlik a gépek kötelezően előírt tudat- és énegysége. Az irányítótornyot például egy autó irányítja – általában is igaz, hogy a Repcsikben mintha az autók töltenék be azt a szerepet, amit az emberek. Az alkalmazottak is jellemzően ők: a szállodai inas egy franciás bajuszt viselő, flancos kiejtéssel beszélő kisautó, és a Repcsit megjavító targoncának is elég sokat sejtetően autós arca van. A Repcsikben az autók szerepeltetésével a készítők néha mintha visszacsempésznék a mesevilágba a gépek üzemeltetőit.
Ez persze nyilvánvalóan nem von le a Repcsik 2 élvezeti értékéből. Nem hiszem, hogy a célcsoportot képező 10 éven aluli gyerekeket különösebben zavarnák a hasonló következetlenségek – igazából engem sem zavartak. Ha valaki elmúlt már tízéves, és mégis megnézi a Repcsik második részét, mindenképp a meseuniverzum miatt tegye. De ha valakinek olyan szerencséje van, hogy hozzám hasonlóan nem látta az első részt, akkor a kitalált univerzum szabályainak boncolgatásával egész jól el lehet tölteni a 77 percet.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon