Greta Gerwig elkészítené a Barbie folytatásátA vihar magját már a plakátja láttán simán be lehet sorolni a beszaratós katasztrófafilm műfajába:
Azaz nagyjából tudja azt, amit 1996-ban a Twister, Helen Hunt, Bill Paxton, Cary Elwes és Philip Seymour Hoffman főszereplésével. Az a film hozott is félmilliárd dollárt a 92 milliós gyártási költségre, és kifejezetten fasza volt, már ha az ordító baromságoktól eltekintünk, de hát egy szórakoztató film volt, nem a Viharvadászok egyik epizódja.
IMDb: 6,3/10
Metacritic: 45/100
Rotten Tomatoes: 15%
Index: 2/10
Hogy aztán A vihar magjában ez a pár dolog miért nem jött össze, nem értjük. A rendező konkrétan nem tudta eldönteni, hogy milyen filmet akar forgatni: rendes katasztófásat, vihar elől menekülő, fehér blúzos hősnővel, vagy kézikamerás, ún. found footage-stílsú áldokumentumfilmes, divatos izét, így zseniális húzással a film első felét nagyrészt a szereplők szemszögéből, a legváratlanabb pillanatokban előrángatott és oda nem illő kamerák segítségével forgatta le, a másodikban viszont ezzel teljesen felhagyott. Hogy miért, tán még ő sem tudja, mindenesetre így sikerült elkészítenie az év egyik legrosszabb filmjét.
Jön a bazinagy tornádó, és lerombolja a Kisvárost, tényleg ennyi a sztori. Erre a vázra aggattak rá a Kamaszfiait Egyedül Nevelő Apát, az első szerelemmel ismerkedő Szimpatikus Fiút és Nagycsöcsű Barátnőjét, de szerepel a filmben az Önfejű Viharvadász, a Beszari Operatőr, az Okos Tudósnő és sok halálra ítélt statiszta is. A viharos történet közepén a család áll a festett hajú faterrel, aki szigorú, hiszen igazgatóhelyettes a helyi gimiben, és a két fia közül az egyik csajozna, de idétlen, a másik meg a Hahotából kölcsönzött poénokkal fárasztja a nézőt, vagy a többi szereplőhöz hasonlóan a kamerába belebámulva Nagy Tanulságokat mond el a Szomszédok stílusában: vigyázz a természetre, mert kibaszik veled, és így tovább.
A családtagok között érzelmi kötelék nincs, a fatert legszívesebben a házuk előtt ütöttem volna el egy dömperrel, a két gyereket meg ráhagytam volna a viharra, annyira idegesítően semmilyen volt mindkettő. Nem jártunk jobban a többi szereplővel sem, hiszen csupa másod- és harmadvonalas tévés arc szerepel a filmben, akik nem sokat tudnak a szakmájukról, de azt legalább rosszul. Így viszont akaratlan humorforrásnak bizonyulnak a legváratlanabb pillanatokban is: a tudósnő mindig mindent jobban tud, és pofákat vág, a vakmerő viharvadász pedig feleslegesen sodorja magát és embereit bajba.
Miközben a vihar néha kétségkívül látványos képsorokon tombol, a szereplők vagy menekülnek, vagy moralizálnak, esetleg bevallanak valami lényegtelen dolgot (itt bevallom, elaludtam egy picit). Ahogy haladunk előre, és a vihar egyre erősebb lesz (két tornádó egyesül!), a karaktereknek is nehezebb lesz a dolga, vagyis inkább a forgatókönyvírónak, mert neki kellett (volna) kitalálnia, hogy mi az istent keresnek a szereplők még mindig a természeti csapás kellős közepén.
Az író egyébként sem vádolható azzal, hogy képes logikusan gondolkozni:
és így tovább.
A kevés pozitívum között a vihar megvalósítását emelném ki, hiszen amikor csak a pusztítást látjuk, és a színészeket nem, a film kifejezetten látványos és ijesztő.
Amikor viszont az egyik szereplőt a tornádó tölcsére felszívja, majd egyre magasabbra repíti, a fél mozi felröhögött, annyira idétlen és hiteltelen volt az egész. Ha esetleg költöttek volna színészekre és mondjuk egy jó íróra is, és nem tolják bele a büdzsé 90 százalékát a trükkökbe, akkor egész nézhető kis Twister-kópia lehetett volna belőle, így viszont csak egy felejthető trükkvihart kapunk, zséfilmes színészekkel.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon