Meg sem állnak a 43-ig

Most én leszek az újságírók legtrollabbika, de el fogom mondani, hogy mi történtik a 22 Jump Street – A túlkoros osztag legvégén. Jenko (Channing Tatum) és Schmidt (Jonah Hill) besétálnak a kapitányhoz (Ice Cube), aki elmondja nekik, hogy szép munka volt, gratuláció mindenkinek, de máris itt áll a következő feladat, amikor egy orvosi egyetemre kell beépülni. Úgyhogy kapunk egy részletet a 23 Jump Streetből, pluszban a plakátját, ami pontosan úgy néz ki, mint az eddigi két résznek. Aztán vágás: a kapitány új feladatot ad, be kell épülni egy balettiskolába. Aztán egy búváriskolába. Aztán egy művészeti egyetemre. Aztán ki kell menni az űrbe. 

A film végén van egy nagyjából 5 perces montázs, amiben eljutunk a 43 Jump Streetig, és a legjobb az egészben nem az, hogy mindegyikre jut egy poén, hanem hogy Chris Miller és Phil Lord rendezők (többek között a zseniális Lego-film készítői) pontosan tisztában vannak azzal, hogy rátenyereltek egy olyan filmre, amit végtelen alkalommal lehet újra és újra és újra és huszadszorra is újra leforgatni. A 22 Jump Street pedig azért ennyire vicces, mert még csak a második a szériában, de pontosan tisztában van azzal, hogy egy totális hülyeség második része, és a vicceinek felét pont erre szánja.

Fotó: Sony Pictures Releasing GmbH

Legalábbis én máshogy nem tudom felfogni azt, hogy a filmet nyitó, egyébként direkt béna akciójelenet után a főszereplő főnökei lefújják a Jump Street-programot, mondván, hogy minden pénz elment arra az autós üldözésre, úgyhogy mostantól vissza kell vágni a költségvetést. A következő hasonló jelenetnél nem is látjuk a pusztítást, csak azt, ahogy egy kocsi behajt egy egyetemi épületbe, majd kihajt. Utána pedig Benny Hill zenéjére üldözik egymást campuson a Bernard Hill Filmakadémia előtt.

Ennyit ér:

Index: 7/10

Metacritic: 71 / 100

Rottentomatoes: 84%

IMDb: 7,8

Elmondani a 22 Jump Street történetét ugyanannyi lenne, mint elmesélni egy viccet másodjára. Teljesen felesleges. Pontosan olyan, mint az első rész, csak még olyanabb. Ugyanazok a fordulatok. Ugyanolyanok a helyszínek. Ugyanolyanok a mellékszereplők. Jenko és Schmidt most a gimnázium után egy egyetemen épülnek be a diákok közé, hogy nyomára akadjanak egy drogdílernek, közben meg mindenféle dilis dolog történik velük. De egy viccnek amúgy sem az a lényege, hogy mi történik benne, hanem hogy hogyan adják elő. A 22 Jump Streetet tökéletesen adják elő.

És ebben hatalmas szerepe van Chris Millernek és Phil Lordnak, mondjuk jóhogy hatalmas, hiszen ők rendezték a filmet, de a rengeteg animációs film után (Clone High-sorozat, Derült égből fasírt) képesek úgy tekinteni az élőszereplőkre is, mintha rajzolva lennének, és mintha dróton lehetne rángatni őket. A 22 Jump Streetben nem érvényesek a való világ törvényei, de az akciófilmek közhelyes szabályai nagyon is: az autók egy érintéstől felrobbannak, a főszereplők pedig sebezhetetlenek. Az utóbbi főleg akkor vicces, amikor a sebezhetetlen ember egy kamion oldaláról lógó, latino gengszterre öltöztetett pocakos Jonah Hill az.

A 22 Jump Streetnek az egyetlen hibája az, hogy hiába csinál viccet az egyetemistás vígjátékokból, meg az akciófilmekből, azért tényleg csak egy béna akcióvígjáték, és ennek a műfajnak a közhelyes ritmusát követi, amit ezerszer láttunk már, úgyhogy senki nem fogja lerágni a körmét akkor, amikor a gonoszok és a jók fegyvert fognak egymásra. Amikor a fegyverrel bénáznak, akkor viszont lehet hahotázni bőven.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!