Még több tánc kellene a Step Upba

Először a vallomás: nem vagyok nagy táncrajongó, de pont ezért én lennék az utolsó, aki akár egy közepesen izgalmas táncfilmről is rosszat merne írni. Szörnyű érzés, de úgy érzem, a Step Up – All In valószínűleg mégis rossz film lett.

A korábbi részek közül csak az elsőt láttam: ezzel 2006-ban a legtöbb kritikusnak az volt a fő gondja, hogy túl sok volt benne az érdektelen elbeszélés, és túl kevés a táncjelenet.

Nem tudom megállapítani, hogy a táncbetétek művészileg is értékesebbek-e, de az biztos, hogy látványosabbak is. Az első részben még az utolsó jelenetig kellett rá várni, hogy Channing Tatum lemenjen forogni a földre – Ryan Guzman karaktere (vagy valaki más a táncosok közül, ebben nem vagyok biztos) megteszi ugyanezt már az első nagy párbajban.

A záró táncpárbaj egészen lenyűgöző. Az egyik csoport csillárokon érkezik a terembe, a másik 3D-ben szór homokot a nézők szemébe. A tizenötperces összefüggő koreográfiában még egy táncoló robotemberpár is szerepel: pont úgy mozognak, mint az élő szobrok a Vörösmarty téren, csak táncolnak is. Korábban a filmben van egy üzemi környezetben felvett, az „őrült tudós” témát feldolgozó másik koreográfia is. Ennek a monumentalitásáról tényleg mindent elmond, hogy a záró képben egy elképesztő Tesla-torony szór villámokat a szereplők feje fölött.

Viszont vagy még ennél is több táncjelenet kellett volna, vagy egy valamennyire azért mégis értékelhető történet. Ennek egyébként az a váza, hogy a főszereplő (a negyedik részből ismert Sean, Ryan Guzman) megpróbál boldogulni táncosként Los Angelesben, amit valamiért a magyar hangok is végig El Éj-nek hívnak. A negyedik részben bemutatott barátai viszont otthagyják, ezért a második és a harmadik részből ismert szereplőkkel kell újabb csoportot alakítania. Beneveznek egy tévés vetélkedőre, amit a filmben végig pont úgy kezel mindenki, mintha a Hunger Gamesből ismert játéksorozat lenne (a jelmezesek is, a műsorvezető ruháját mindenképpen), a végén pedig természetesen nyernek.

A történetben van egy rémesen esetleges, kivételes közönnyel eljátszott szerelmi szál a férfi és a női főszereplő (Andie, Briana Evigan) között, egy barátok közötti rivalizálásról szóló másik szál a férfi főszereplő és a volt legjobb barátja (Eddy, Misha Gabriel Hamilton) között, és egy klasszikus, „én vagyok a jani a grundon” típusú rivalizálás a főszereplő és egy egészen súlytalan főellenfél (Jasper, Stephen Jones) között.

az viszont igen, hogy a készítők meg sem próbálták őket úgy összerkani, hogy az eredmény ne legyen teljesen unalmas. Sajnos az egyetlen reakció, amit a Step Up elbeszélő részei kiváltottak belőlem, a kínos feszengés volt – például annál a jelentnél, amiben a szereplők a Las Vegas-i érkezés után örömködnek. Aki látott már rész végi ölelést a Gleeben, pontosan tudja, milyen érzés egy ilyet nézőként végigülni. Az egészben a legszomorúbb, hogy az ilyesmi tényleg csak a rendezőn múlik: ha sikerült volna egy kicsit is őszintévé tenni a szereplők örömét, velük ugráltam volna én is.

A színészi játékra alig merek panaszkodni, mert olyan emberekről van szó, akik nemcsak színészkednek, hanem táncolnak is. Briana Evigan például kilencéves kora óta, és a film alapján tényleg nagyon jól: mégis alig tudom neki megbocsátani azt a szörnyen erőltetett arckifejezést, amivel incselkedni próbál a férfi főszereplővel, és ami a film második felében gyakorlatilag az összes elbeszélő jelenetben előkerül. Már említettem a Gleet: a Step Up ötödik része abban is nagyon hasonlít, hogy sokkal több szereplőt próbálnak meg belezsúfolni, mint amennyire idő van. Ha jól értem, gyakorlatilag a második, a harmadik és a negyedik rész komplett szereplői gárdájáról van szó. 

Én is értem, hogy egy táncos látványfilmen nem pont a történetet kell számonkérni, de annyi dolga azért a Step Up íróinak is lett volna, hogy ne zökkentsenek ki a történettel a táncrutinok élvezetéből. A Step Up – All Int így legfeljebb azoknak ajánlom igazán, akik úgy szeretnének látványos koreográfiákon csodálkozni, hogy a szünetekben élettelen párbeszédekkel untatják őket.