Philip Seymour Hoffman terrorelhárítónak is zseniális

Aki azért ül be Anton Corbijn legújabb filmjére, hogy pisztolylövéseket, verekedéseket vagy autósüldözéseket nézzen, az nagyon keményen csalódni fog.

Ahogy a film elején pár feliratból megtudjuk, a 9/11-et Hamburg kikötőjében tervezték meg, de a német kémelhárítás belső feszültségei miatt nem vették észre időben a készülődő terrorcselekményt. Emiatt a város azóta is maximális készültségben van, ahol minden egyes bevándorlóra vagy idegenre különös tekintettel figyelnek. Főleg egy teljesen ismeretlen, maroknyi emberrel működő csoport, aminek Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman) a vezetője.

Az ő feladatuk az, hogy rajta tartsák a szemüket minden gyanús alakon, aki Hamburgon keresztül bukkan fel Németországban, de ha a kedves olvasó ide egy 24-beli CTU-t vagy valami még puccosabb elhárítóközpontot képzel el, akkor nagyon téved. Bachmann csapatának munkájában nagyjából annyi a glamúr, mint egy átlagos külvárosi okmányirodai alkalmazottéban. Úgy is öltözködik az összes. Talán még fegyverük sincsen.

Célpontjuk viszont igen, a tengerből kimászik Ísza Kárpov, a muszlim keresztnevű, csecsen származású férfi, akinek se útlevele, se bármilyen más papírja, de kétségbeesve keres egy Thomas Brue nevű bankárt (Willem Defoe). Sikerül segítséget kérni egy bevándorlókkal és menekültekkel foglalkozó ügyvédtől (Rachel McAdams), de felfigyel rá Bachmann osztaga is, főleg azért, mert ő lehet a kulcs ahhoz, hogy elkapjanak egy sokkal nagyobb halat, egy éppen Hamburgban tartózkodó muszlim üzletembert, akinek a nagy adakozó kedve furmányos terveket sejtet. De Bachmann feletteseinek azonnali siker kell, nem egy nagyszabású, nagyívű terv.

Az üldözött John Le Carré regényéből készült, akinek a Suszter, szabó, baka, kémje pár évvel ezelőtt már megjárt minden díjceremóniát és kritikusi listát, viszont nem vagyok benne biztos, hogy Corbijn filmjének is ugyanez a pálya fog járni. Az üldözött ugyanis még az ötvenes években játszódó csavaros kémfilmnél is lassabb és megfontoltabb, és ezért néha unalmasabb is. A közepén, amikor helyére kerülnek a történet szereplői, és azt várjuk, hogy megtegyék azokat a lépéseket, amiket várunk tőlük, kifejezetten bódítóak, és itt nem az akciójeleneteket vagy a fegyveres leszámolásokat hiányolom a filmből, hanem bármit, ami feszültséget teremtene és nem azt a szürke, nyomasztó, unalmas hangulatot árasztaná, ami az első perctől árad belőle.

Mert ha valamihez Corbijn ért, az a nyomasztás. Az ember, aki heroinjézust formált Dave Gahanból és aki évtizedekig nem tudta elengedni Ian Curtis és a Joy Division történetét (lásd első játékfilmje, a Control) most Hamburgból próbál egy olyan helyet varázsolni, ahol egyszerre tükröződnek a kirakatokon mindenféle szexboltok neonfényei és világveszélyek derülnek ki olyan kocsmákban, aminek a moziszékekig érezni a dohos szagát.

Corbijnt láthatólag izgatja a német város, az egészen brutális, funkcionális épületekkel és a szürke kikötőkkel, amikben szürke emberek szürke tettekkel nagyon fontos ügyekben intézkednek. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy Hamburg a második főszereplője ennek a filmnek, de egyrészt ez nagyon hülyén hangzik minden egyes alkalommal, másrészt pedig egy, minden felett tornyosuló főszereplője már van Az üldözöttnek.

És az Philip Seymour Hoffman, akinek végül ez lett az utolsó befejezett filmje. Hirtelen nem tudok mondani a karrierjéből egyet sem, amiben kifejezetten rossz, vagy csak érdektelen lett volna, Az üldözöttben pontosan annyira zseniális, amennyire bárki elvárhatja tőle. Az először zavaró német akcentust teljesen elfeledtetik a gesztusai, amivel egy sokszor látott karaktert tud úgy bemutatni, mintha most találkoznánk vele először. Folyamatosan bagózik, mindig borostás, aludni valószínűleg sosem alszik, a reggeli kávéba is töményet önt és aki mindig egy múltbeli baklövés miatt bűnhődik. Bachmann figurája egyáltalán nem Jason Bourne, amikor a film talán egyetlen akciójelenetében futva vesz üldözőbe valakit, akkor nem azt érezzük, hogy a fantasztikus fizikuma, hanem az elhivatottsága hajtja. Hoffman karrierjéről nem ez a film fog eszünkben jutni, hanem egy csomó másik, de az biztos, hogy Az üldözöttből csak rá fogunk emlékezni.