Párizs túl szép, pusztuljon!

Hitler azt akarta, hogy Berlin olyan csodálatos város legyen, mint Párizs. Most Berlin romokban hever, Párizs meg ugyanolyan csodálatos, mint volt. Ezt nem tűrheti el.

Ezzel indokolja Az utolsó éjszaka Párizsban című filmben a német tábornok, hogy miért kell elpusztulnia Párizsnak. Mert stratégiailag semmi nem indokolta, 1944 augusztusában már mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a németek elvesztették a háborút, a szövetségesek óráról órára közelebb voltak a városhoz. De ha már Németország romokban van, akkor pusztuljon a franciák büszkesége is, gondolta Hitler, és kiadta a parancsot Dietrich von Choltitz tábornoknak. A németek az egész várost aláaknázták, többek között

• a Diadalívet,
• az Operát,
• az Eiffel tornyot,
• a Louvre-t,
• a Notre Dame-ot,
• egy kivételével az összes hidat.

Az egész robbantássorozat csak húsz percig tartott volna. Amit nem aknáztak alá, azt a terveik szerint az összeomló hidak miatt megáradó Szajna mosta volna el. Párizsban akkoriban egy-másfél millió ember tartózkodott, a nagyrészük meghalt volna a pusztításban. Hitler nem akarta, hogy Dietrich von Choltitz esetleg meggondolja magát, ezért külön rá szabott egy törvényt, mely szerint a német katonai vezetők családtagjai túsznak tekintendők, akiket kivégeznek, ha a családfő rosszat találna húzni.

Az Oscar-díjas Volker Schlöndorff filmje ennek az éjszakának a története. A magyaroknak azért lehet különösen érdekes, mert nálunk a világháború ezen része kevéssé ismert, megvolt nekünk a magunk nyomora, azt sem dolgoztuk fel, sem filmen, sem máshogy eléggé.

Aki valami fordulatos akcióra számít, az csalódni fog, Az utolsó éjszaka Párizsban jórészt egy szállodai szobában játszódik, ahol a tábornokot a svéd főkonzul, Raoul Nordling győzködi, hogy ne nyomja meg a gombot. (Valójában persze nincs gomb, a nácik egy telefonra várnak a tábornoktól.) A konzul igazán mindent bedob: próbál észérvekkel jönni, ami felesleges, hiszen a tábornok éppen olyan jól tudja, hogy a robbantás egy nagy baromság, mint ő. Próbál az érzelmeire (ez a film legrosszabb része a parkokban játszó gyerekek felidézésével), és próbál a büszkeségére hatni (hogy fog rá emlékezni az utókor). Szóval két idős férfi gyúrja, győzködi egymást, összecsap, néha még tréfálkozik is, és közben az egyik szépen meg is vezeti a másikat.

Az utolsó éjszaka Párizsban egy színdarab alapján készült, amit le sem tagadhatna, mert nagyon színházas az egész. Látszik, hogy a két színész, a tábornokot játszó Niels Arestrup (ő volt a karmester Szabó István filmjében, a Találkozás Vénusszal-ban) és André Dussollier (A Szépség és a Szörnyeteg, Pofa be!) imádják, és főleg Arestrup nagyon jó is a szerepben. Mivel ismerjük a történet végkimenetelét (hiába nem tudunk sokat a részletekről, az Eiffel-torony áll, szóval ilyen értelemben nem kell izgulnunk) azért egy kicsit több feszültség néha nem ártott volna. Az olyan részek, amik kicsit kontextusba helyezik a szereplőket, amikor mások is feltűnnek a két főszereplőn kívül, határozottan jót tesznek a filmnek. Például, amikor megérkezik Himmler parancsa, hogy mielőtt felrobbantják a Louvre-t, mely műtárgyakat hozzák ki neki, a tábornok pedig megdöbbenve konstatálja, hogy

Jó lett volna többet megtudni arról, hogy a tábornok pontosan miket tett korábban, amitől elvesztette a hitét, de szépen felépítette a karrierjét. Raoul Nordlingról még ennyit sem tudunk meg, persze lehet, hogy ez szándékos: ő akkora diplomata, hogy akkor sem árul el magáról semmit, ha egész éjszaka tépi a száját.

Történelmi érdeklődésű, türelmes, a színházat is szerető embereknek, akiket nem zavar, ha két ember sokat beszélget a háborúról, de magát a háborút nem látjuk, jó választás lehet Az utolsó éjszaka Párizsban. A többiek meg inkább keressenek valami mást.