A színészkedésbe nem lehet belehalni

Julianne Moore imádja azt olvasni magáról, hogy bátor és rettenthetetlen színésznő, és reméli, hogy az emberek okosabbak annál, hogy szó szerint vegyék legutóbbi filmjét, amelyben David Cronenberggel dolgozott együtt. A  Térkép a csillagokhoz főszereplője, Havana, egy kiégett neurotikus színésznő alakításával Julianne Moore nyerte el a legjobb színésznőnek járó díjat a cannes-i filmfesztiválon. Az Index is itt interjúzott vele. 

Sűrű év áll a színésznő mögött: dolgozott Liam Neesonnal a Non-stopban, forgatott egy kis költségvetésű filmet Still Alice címmel, amiben egy alzheimeres orvost játszik,  benne lesz az Éhezők viadalának új részében,  és ő játssza David Cronenberg új filmjében, a Térkép a csillagokhoz-ban a főszerepet. Egy színésznőt játszik, aki kétségbeesetten próbál megkapni egy szerepet: a saját anyjának életét szeretné eljátszani, bármi áron. 

A Térkép a csillagokban nincsenek egészséges lelkű emberek, a szereplők mindegyike a hírnevéből próbál megélni Los Angelesben. Tényleg ennyire őrült a show-biznisz világa?

Nem annyira! Bár ez a film nagyon sötétnek mutatja be Hollywoodot, én a magam részéről imádom a filmkészítést. Imádom azt, hogy történeteket mesélhetünk arról, hogy mi, emberek kik vagyunk valójában, mit akarunk, és mi a fontos számunkra. David Cronenberg ebben a filmben nem is annyira Hollywoodról beszél, inkább arra akar rámutatni, hogy mennyire vágyunk arra, hogy láthatóak legyünk, hogy a környezetünk számára fontosak legyünk. De igazi valónkban egy intim párkapcsolatban mutatkozunk meg, a barátaink vagy a családunk körében, úgyhogy a filmben a család mint közösség van teljesen kifordítva. Az én esetemben, Havana nagyszerű lehetőség volt, hogy egy vicces karaktert alakítsak, egy nőt, aki teljesen becsavarodik attól, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy eljátszhassa a saját anyját. 

Igen, David Cronenbeg szereti hangsúlyozni, hogy ez a történet bárhol játszódhatna, de attól még Hollywoodban játszódik, tehát kelthet olyan benyomást az emberekben, hogy visszataszító közegben élnek a szórakoztatóiparban az emberek. 

Én szeretném azt gondolni, hogy ez emberek ennél okosabbak. Ha valaki megnézi ezt a filmet, akkor láthatja, hogy nem a valóság jelenik meg benne, hanem valójában egy karikatúra. Bízom benne, hogy a nézők érteni fogják. Jó persze, általában azért néznek filmeket, hogy szórakozzanak, de a Térkép a csillagokhoz nagyon vicces film, miközben arról is szól, hogy hol vannak a határaink, mi számít elfogadottnak, mi veszélyesnek. Szerintem az emberek értelmesebbek annál, hogy szó szerint vegyék ezt a filmet. 

Nyilván azt sem kell szó szerint venni, amikor Mia Wasikowska karaktere, Agatha, a film elején azt mondja, hogy  a Jupiterről jött. 

Na ez is érdekes, mert bár ezt lehet érteni képletesen is, de Agatha valóban egy floridai városból, Jupiterből érkezik meg a film elején a busszal. Ugyanakkor tényleg egy értelmezhetetlen figura ebben a rendszerben, tehát meg lehet érteni, hogy azt mondja, a Jupiterről jött. De jól mutatja a forgatókönyv erejét, hogy Agatha látszólag csak tényeket mond, mégis jól kifejezi, hogy ő nagyon más mint a többiek. 

A filmben Havana egy forgatókönyv olvasása közben azt mondja, hogy egy bizonyos szerep a legjobb mellékszereplő Oscarjára íródott. Ez tényleg így működik? Meg lehet mondani már a könyvből, hogy díjesélyes egy szerep? 

Szerintem ezt Bruce Wagner, a film forgatókönyvírója inkább viccnek szánta. De a díjszezonban valóban minden, filmekről születő írás elkezd minősíteni, hogy ez tuti befutó erre vagy arra a díjra. Bruce csak ezt akarta karikírozni, hogy már ennyire beleépült a rendszerbe, ennyire hozzá vagyunk szokva az ilyen véleménynyilvánításhoz. De nem hiszem, hogy bárki is így olvasna egy forgatókönyvet. Szerintem nem is lehet. 

De amikor már elkészül egy filmjével, és megnézi, akkor csak érzi, hogy ezért kaphatok esetleg díjat, nem? ( Az interjú a cannes-i filmfesztiválon készült, de Julianne Moore ekkor még nem tudta, hogy ő kapta a legjobb színésznő díját a fesztiválon. )

Esetleg. Ez egy fontos szó. Egyszerűen nem tudhatod, hiszen ez tényleg nem csak rajtunk múlik. Mi, színészek minden tőlünk telhetőt megteszünk, de mégis minden attól függ, hogyan forgalmazzák a filmet, hogyan szerepel a jegypénztáraknál, mikor mutatják be, milyen más filmek indulnak abban az évben. Ez az egész felhajtás teljesen más dolgokról szól, mint ami a mi munkánk valójában. Amikor pincér voltam, már annak is elmondhatatlanul örültem, hogy valaki engem választott erre a feladatra, mert azt gondolja, hogy én vagyok erre a legmegfelelőbb! De ahogy telik az idő, egyre több mindent csináltál már, egyre tapasztaltabb vagy, és egyre több kihívásra vágysz. Éppen ezért élmény egy színésznek olyan alkotókkal forgatni, mint David Cronenberg, aki tényleg egy okos és szellemes alkotó.

A filmben Havana nagyon érzelmes típus: sír, amikor nem kap meg a szerepet, és örömtáncot lejt, amikor mégis. Ezt is metaforának kell tekinteni, vagy ez tényleg így működik a színészeknél? 

Hát Havana azért egy nagyon-nagyon extrém karakter, hozzá nem lehet hasonlítani senkit sem, aki azt gondolja magáról, hogy egy normális kiegyensúlyozott ember. Havanának nincs senki az életében, nincs gyereke, nincsenek szülei, teljesen elszigetelve él a saját kis világában, elvágva a hétköznapi valóságtól. Én egyáltalán nem így élem az életemet. 

De volt olyan pont az életében, amikor alakulhattak volna úgy a dolgok, mint Havanának? 

Nem.

Pedig nehéz azt elképzelni, hogy ha valaki annyira kitárulkozik egy szerepben, mint mondjuk most Havana alakításakor, akkor nem sérül benne valamennyire a személyisége is. 

A színész mindig színlel. Mindannyian színlelünk. Még ha teljesen valódinak is tűnik a dolog, akkor is csak úgy csinálunk, mintha. Ehhez valóban nagyon sok mindent magunkból kell előhozni, de éppen ez a nehéz a színészetben. De attól még, hogy valamit előadunk a lehető legjobban, és teljesen átéljük, nem jelenti azt, hogy azonosulunk vele, és a személyiségünket is eléri. Ez egyben egy kötéltánc is: úgy próbálunk valami nagyon veszélyeset csinálni, hogy közben ne sérüljünk. 

Pedig a pályája során sok extrém, különleges vagy éppen hogy törékeny szerepe volt. Akkor ezek szerint nem volt nehéz utána megszabadulni az emléküktől? 

Nekem nincs erre szükségem, és nem is engedhetem meg magamnak. Van két gyerekem, az egyik 16 éves, a másik 12. Amint véget ér a forgatási nap, vissza kell térnem a rendes kerékvágásba. Nem tudom hazavinni a munkámat. A gyerekeim kosaraznak, úgyhogy állandóan kosármeccsekre kell járnom, imádom őket nézni. Ebből vannak nehéz pillanatok is, amikor a Still Alice című filmet forgattunk, amiben Alzheimer-kóros orvost alakítok, mindössze 23 napunk volt, végig rossz volt az idő, és rettenetesen kimerült voltam. Na, akkor nagy szerencsém volt, hogy a forgatás közepén elmentek a gyerekek síelni, így a kimerítő munkanapok után nem kellett megnéznem a leckéjüket, enni adni nekik, és ágyba küldeni őket.  Azért néha jó, hogy ha van egy kis időd saját magadra is. 

De amikor egy érzelmileg nehéz jelenetet kell csinálni, akkor azért az megviseli, nem?

Megfigyeltem magamon, hogy nem a nehéz dolgok fárasztanak, sőt, éppen ellenkezőleg. De ez szerintem minden munkában így van, hogy amikor magával ragad a flow, akkor azt sem tudod, hogy mi van körülötted, annyira elmerülsz abban, amit csinálsz. És a végén látod, hogy hú de sok mindent megcsináltam, és észre sem vettem, hogy eltelt az idő. Egy nehéz jelenet megoldása is inkább feldob, mintsem elfáraszt. 

Azért kérdezem, mert a van egy nagyon furcsa jelenete Mia Wasikowskával, amikor Havana a vécén ülve osztogatja a feladatokat az asszisztensének. 

Denise Cronenberg, David testvére volt a jelmeztervező ebben a filmben is, nagyon szeretek vele dolgozni, régóta ismerjük egymást. Azzal próbált nyugtatgatni, hogy „figyelj, megbeszélem Daviddel, hogy vágja ki azt a jelenetet!". Én meg mondtam neki, hogy „nehogy!”. Még ő is nagyon fel volt háborodva, hogy mennyire szörnyű már, ahogyan ott ülök a vécén. És igen, valóban az. De Havana egocentrizmusa tényleg nem ismer határokat, tulajdonképpen úgy viselkedik, mint egy gyerek. És azt sem veszi észre, hogy ez mennyire bántó az asszisztensére nézve, hogy arra kényszeríti, hogy végignézze, ahogyan vécézik. Nagyon érdekes ez a kettősség Havanában: egyszerre ártatlan és kegyetlen, és ez a jelenet nagyon jól árnyalja az ő személyiségét. 

Azért van egy vonal, amit meghúz, és amit már semmilyen rendező kedvéért nem csinálna meg?

Mindig úgy örülök, amikor azt olvasom magamról, hogy rettenthetetlen és bátor színésznő vagyok. De ilyenkor sosem értem: miért is kellene félnem a színészkedéstől? Egyébként nagyon félős típus vagyok, nem szeretek síelni, nem élvezem a búvárkodást, nem élvezem a sebességet, nem szeretek elmenni egy olyan buliba, ahol senkit sem ismerek, és nekem kell megszólítani az embereket. Ezektől a helyzetektől félek, feszengek, és ideges leszek. De a színészettől? Miért? A színészkedésbe sem lehet belehalni. Sőt, éppen attól érzem magamat biztonságban, hogy egy olyan rendezővel dolgozom együtt, mint Cronenberg. Ezt inkább érdekesnek és vidámnak tartom, nem félelmetesnek. 

A Térkép a csillagokhoz nagyon kegyetlennek ábrázolja a nők és az öregedés viszonyát. Mi a véleménye erről? 

Ezt a kérdést nagyon sokszor felteszik nekem, már amikor harmincéves voltam, akkor is azt kérdezték, hogy mi lesz velem, most hogy megöregedtem. Egyre kevésbe tudom, hogy mit kellene erre válaszolnom. Hiszen ez egy olyan dolog, ami hozzám tartozik, ennyi éves vagyok, és kész, nem tudok ezzel mit csinálni. Havana is panaszkodik a filmben, hogy nincsenek szerepek az ő korosztályának, miközben tessék, itt ez a róla szóló film, amiben én vagyok a főszereplő. 

A cannes-i sajtótájékoztatón azt mondta: egy élete van, ezt kell kiélvezni. A színészek esetében azért beszélhetünk több életről is, nem? Mickey Rourke, Robert Downey Jr, Matthew McConaughey – egy új szakasz kezdődött a karrierjükben  egy-egy karrierfordító szerep után. 

Igen, és ez különösen érdekes az öregedés szempontjából is. Tényleg állandóan erről kérdezgetnek, mintha ez egy olyan dolog lenne, amin bármit is tudna változtatni a véleményem. Igen, azt gondolom, hogy egy életed van, azt kell megpróbálni megélni a teljességében. Ha folyamatosan azon siránkozunk, hogy más életkorban akarunk lenni, mint amiben éppen vagyunk, akkor elveszítjük annak a kornak a szépségét, amiben éppen élünk. Na ebben tényleg tönkre lehet menni.