Az Amélie rendezője igazi 3D-ben utazik

Az Amélie-t, az Alien 4: Feltámad a halált és a Delicatessent készítő Jean-Pierre Jeunet megint rendezett egy filmet, de ennyiből egyáltalán nem derül ki, mit kell várni a T. S. Spivet különös utazásától. Az Alien 4 még a saját rendszerén belül is nyomasztónak számít, az Amélie-t pszichológusok ajánlgatják a betegeiknek terápia helyett, a Delicatessen egyszerre kedves, és groteszk, de a vége felé már reménytelenül lehangoló. A T. S. Spivet különös utazása viszont könnyű és optimista, sőt még az Amélie-nél is bizakodóbb. Ó, és itt a főszereplő nem huszonéves magányos nő, hanem egy alig tízéves magányos kisfiú.

A történet annyi, hogy egy valószínűtlen nevű kisgyerek (ő T. S. Spivet) még ennél is valószínűtlenebb módon feltalálja az örökmozgót. Jean-Pierre Jeunet hosszan beszélt az Indexnek arról, hogy  mennyire utálja a realista filmkészítést (interjúnkat hamarosan olvashatják) – látszik, az örökmozgó feltalálása ennek a filmnek még csak a kiindulópontja! Ezután kezdődik a címbeli utazás, ami arról szól, hogy el kell jutni Montanából a Washingtonban tartott díjátadóra. Spivet úgy érzi, nem érett még meg az amerikai társadalom egy tízéves feltalálóra, úgyhogy az egészről semmit nem szól a szüleinek, és a díjat adományozó Smithsonian Intézet tudósai is csak akkor tudják meg a valódi korát, amikor már ott kopogtat törött bordákkal az ajtón.

A filmet forgalmazó MTVA egyértelműen gyerekfilmként tekint a T. S. Spivetre: a sajtóvetítésre meghívtak egy csomó általános iskolást, volt egy ceremóniamester („Tegye fel a kezét, akin még soha nem volt 3D-szemüveg. No, csak egyvalaki?”), és a vetítés előtt még a mozigépészt is megtapsoltuk. Könnyű lenne most azt mondani, hogy az MTVA még egy rendes művészfilmet sem képes a helyén kezelni, de ez nem lenne túl fair: nekem is úgy tűnik, Jeunet tulajdonképpen azzal kísérletezik, hogy kipróbálja az őt jellemző stílust egy gyerekfilmen.

Ugyanabban az erősen kiszínezett, félig mese, félig valóság világban játszódik, mint az Amélie. Itt is van narrátor, aki a történeti események mellett végig részletesen beszámol a légnyomásról is. Került ebbe is szórakoztató felsorolás (Spivet bemutatja a táskája tartalmát), és olyan, eredetinek szánt, és többé-kevésbé valóban különleges díszletrészletek is, mint a házból a pajtáig érő vonalas telefon. A szereplők is pont annyira excentrikusak, ahogy egy ilyen tündérien hipszter, pirossapkás francia filmtől el is várja mindenki: Helena Bonham Carter (Spivet anyukája) amatőr természettudós, Spivet apja pedig halkszavú cowboy.

Valójában az egyetlen, a rendezőhöz köthető újdonság a 3D. Sosem hittem volna, hogy valaha így érzek majd, de végig látszik a filmen, hogy Jeunet mennyire komolyan vette a technológiát: tényleg mindent megtett, hogy ne csak látványosság legyen. Olyat valószínűleg sosem lehet majd mondani, hogy a 3D önállóan hozzáadna bármilyen jelentést a történethez, de az biztos, hogy a filmélményt ki tudja teljesíteni. 

Az eddigi elmondottakból úgy tűnhet, mintha Jeunet a technológiától eltekintve csak a saját korábbi filmjeit plagizálta volna egybe. Az érzésen nyilván nem segít, ha valaki ismeri a komplett Tim Burton és a Wes Anderson-életművet, meg az olyan nyilvánvalóan Jeunet által inspirált filmeket, mint a Szeress, ha mersz. Valamiért a T. S. Spivet nekem mégis tetszett: igen, van valami mechanikus is kiszámítható abban, hogy egy végső soron egyszerű és elég naiv történetet a szokásos rendezői eszközeivel dolgozott fel, de a T. S. Spivetbe mégis került néhány olyan pillanat, amikor a történet hihetőnek és őszintének hat.

Miután Layton meghalt, a kutyánk Tápióka lyukacsosra rágta a fémvödröt, véres lett az ínye

– talán az ilyen, a legdurvább Móricz Zsigmond novellákat idéző mondatok ellensúlyozzák a túl sok cukormázat a T. S. Spivetben, mintha a rendező szerint a kedves giccset valahogyan elviselhetővé tenné a szomorú giccs. Engem mindenestre lekötött a film, és ha kicsit kiszámítható is volt időnként, butának mégsem éreztem soha. Ez egy ilyen kedves, naiv történettől már nem rossz teljesítmény.

Utóirat: Jeunet nagyon megtalálta magának az adaptáció alapjául szolgáló könyvet. Pont úgy néz ki benne egy átlagos oldal, mintha egy ilyen színes francia filmhez készült volna storyboardként: