Liam Neeson a világ legszomorúbb férfija
További Cinematrix cikkek
-
Egy ültő helyünkben végigdaráltuk Stephen King kedvenc misztikus sorozatát - Kegyetlenül megdolgoztatta az agytekervényeinket Hugh Grant új vallásos thrillerje
- Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
- Ryan Reynolds felesége miatt újraforgatták a Deadpool & Rozsomák végét
Én komolyan sajnálom Neesont. Nagyon megküzdött azért, hogy 29 évesen megkapja első jelentősebb szerepét az Excaliburban, volt kamionsofőrtől kezdve amatőr bokszoló, éppen csak a dublini balettbe nem ment el ugrálni. Aztán jött a karrier, a család, a boldogság, majd a jól megérdemelt nyugdíjas évekre való előkészületek és az utolsó nagy hurrá, a 2008-as Elrabolva, aminek amerikai bemutatója után két hónappal meghalt a felesége, és ekkor valami nagyon megtört benne. Érthetően persze, nem mondom, hogy nem, de azóta Neeson mintha csak vezekelne, kizárólag olyan tré filmeket vállalt el, amiben vagy szomorúan kellett néznie, vagy nagyon megvernie mindenkit, aki elé kerül.
Ennyit ér:
IMDb: 6,7
Metacritic: 50%
Rotten: 67%
Index: 2/10
Az egyébként nagyszerű krimiket író Lawrence Block egyik regényéből készült Sírok között az előbbi kategóriába tartozik, már a nyitójelenetből sejtheti az ember, hogy itt olyan mértékű önmarcangolás és önsajnálat jön két órában, amire rég nem volt példa: Matt Scudder, a New York-i alkoholista nyomozó beszédeleg egy csehóba, bedob két felest, aztán amikor pont azt a helyet rabolják ki, ahol éppen alkoholizál, Dirty Harry-üzemmódba vált és hátba lövi a nyikhajokat. Mindehhez olyan parókát és álbajuszt kapott, hogy mi sírtunk kínunkban a nézőtéren. Aki azt hiszi, hogy ez a nyitójelenet nem kerül elő a film tulajdonképpeni, nyolc év múlva játszódó történetében, az téved, Scudder minden kínja erre vezethető vissza, itt lett igazán szomorú és nyomorult az élete.
Mert az lett, egy barna kordbársony zakóban rója az utcákat és ül be antialkoholista gyűlésekre, hogy kibeszélje magából a fájdalmát, és többször is elmondhassa, hogy és akkor döntöttem úgy, hogy többé nem sütöm el a fegyveremet. A kilencvenes, vagy inkább a hetvenes évek krimijeire görcsösen hasonlítani akaró filmben hosszú snitteken át nézhetjük, ahogy a múltban ragadt Neeson (rühelli a mobiltelefonokat, a számítógépet ördögtől való babonaságnak tartja, kész csoda, hogy nem valamelyik ámis közösségben lakik) szomorú szemmel méreget férfit, nőt, gyereket, kicsike sziklát, hasas bankót és igen, hullát is.
Lawrence Block, ő valami híres író?
A '38-ban született Block az egyik legelismertebb kortárs krimiíró Amerikában. Karrierje elején olcsó ponyvákkal és szoftpornóval kezdte, aztán rátalált azokra a témákra, amik híressé tették: egy jó karakter és New York. Block egy-egy regényfolyamot épített a karakterei köré, amit a hatvanas években kezdett az álmatlanságban szenvedő, hidegháborús Evan Tanner-sorozattal, de az igazi nagy dobása ezután következett Matthew Scudderrel: a város legsötétebb figurái és helyei közt forgolódó alkoholista magánnyomozó többszöri lecsúszását és felépülését 35 éven át követte, 17 regényen keresztül.
Block közben elindította a Bernie Rhodenbarr-sorozatot, a hiú, de roppant szórakoztató és önironikus betörőről, a kilencvenes években pedig megjelent Keller, a magányos New York-i fickó, aki bélyeget gyűjt, szeret sétálni a kutyájával, néha pedig kap egy telefont és akkor elmegy megölni valakit. Annak ellenére, hogy Block több tucatnyi sikeres krimi szerzője, eddig Hollywood nem kapott rá a regényeire: valószínűleg azért, mert a Block képes közel hozni az olvasóhoz egy alkoholistát, egy betörőt és még egy bérgyilkost is, ezt pedig a filmesek nem tudták bevállalni. Amikor mégis nekimentek, azoknak katasztrofális eredménye lett: a Bernie című film a Rhodenbarr-sorozat teljes átértelmezése lett (főszerepben Whoopi Goldberggel!), a korábbi egyetlen Matthew Scudder-filmnek pedig elég ránézni a plakátjára. (szabópeti)
Az egyik gyűlésen megismert hernyós művészember (ez egy ilyen film, a sztereotípia-szótárt felütve írták meg a karaktereket, azaz a művész drogos, a feka érthetetlen szlengben beszél, a sorozatgyilkos elmebeteg és/vagy buzi, a kábítószerkereskedő meg vagy orosz, vagy mexikói származású) testvére aztán felbéreli a magánhekusként fusizó Scuddert, hogy a nejét elrabló és apró darabokban visszaszolgáltató rohadékokat keresse meg neki, mert sürgős gyilkolnivalója van velük. Scudder ettől nagyon szomorú lesz, de ekkor még a filmből van hátra másfél óra, így mi is, mert sem a nyomozás tempója, sem a történet faékszerű egyszerűsége nem köti le a figyelmünket. A film nagyjából egy közepesen érdekes Gyilkos elmék-epizódnak felel meg, 42 perc alatt le lehetne rendezni az egészet, igaz, akkor nem lenne benne teljesen felesleges, Scudderrel összehaverkodó feka kiskölyök, és pár mellékszereplő, akikről semmi több nem derül ki, mint amennyit az előzetesből megtudhatunk.
A film 28 millió dolláros költségvetésének nagy részét Neeson fizetése vihette el, így rajta kívül csak olyan arcok szerepelnek, akik még a tévében is csak a futottak még kategóriába tartoznak. Másra költeni nem nagyon kellett, legalábbis látványosan, de a város utcáin szomorú arccal bandukoló Neesont felvenni azért annyira nem lehetett költséges. A fim zenéje pont olyan lehangoló, mint a történet, amiben egy vidám, biztató pillanatot sem találunk, és a végére sokkal szarabb kedvünk lesz, mint a sírás szélén maga elé meredő Neesonnek.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon