Végre itt A hobbit-trilógia emberverziója

Nyilvánvaló, hogy nem én vagyok az Északiak – A viking saga célcsoportja, hiszen nem tartozom a vikingrajongók maroknyi, de elszánt csoportjához, és nem nézem az állítólag szuperül sikerült Vikingek sorozatot sem. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, hogy az Északiak teljesen korrekt kalandfilm.

A kicsit kisebbeknek azért nem, mert nagyon sok benne a hentelés, az átmetszett torok, és a törzstől nagy ívben leváló fej. Plusz a rendezőnek egyértelmű tűzfétise van, így elég sokan lelik a halálukat a lángok között is.

A nem túl bonyolult történet szerint a vikingek egy kis csapatát száműzték a hazájukból, mert nem hódoltak be az új királynak, Széphajú Haroldnak. A száműzött csapat Britannia felé veszi az irányt, ahol meglepő tervük szerint rabolni és fosztogatni fognak, hogy a pénzből visszavásárolhassák szabadságukat. Csakhogy hajótörést szenvednek, és a skót partoknál kötnek ki. Belebotlanak a király, Dunchaid király lányát kísérő katonákba, akiket sikeresen leölnek, a lányt meg túsznak magukhoz veszik. Abban bíznak, hogy a király majd annyi pénzt ad a lányáért, amiből elmehetnek a távoli viking gyarmatra, Danelagba.

A probléma csak annyi, hogy a király közel sem az a szuperapa, amilyennek a mi kis naiv vikingjeink elképzelik. Neki ugyanis nem az a lényeg, hogy élve visszakapja a lányát, hanem, hogy az ellenségei ne lássák, hogy őt holmi vikingek zsarolgatják. Így aztán legkegyetlenebb harcosait, a farkasokat küldi a csapat nyomába. Az Északiak – A viking saga közel kétórás sztorija innentől ennyi: az egyre szimpatikusabb vikingeket az egyre ellenszenvesebb farkasok kergetik erdőn, mezőn, sziklákon, vízeséseken át.

Abba most ne menjünk bele, hogy mennyire hiteles az, hogy a vikingek vezetője, Asbjorn (Tom Hopper ezzel a hosszú hajjal Brad Pittet idézi a Szenvedélyek viharából, a karját meg olyan vastagra gyúrta a szerep kedvéért, mint a combom) akkora humanista, hogy

ahogy abba se, hogy miként lehetséges, hogy a farkasok létszáma állandóan változik.

Ezek a vikingek simán eltűrik, hogy értékét vesztett túszuk, Lady Ingheant (Charlie Murphy arcáról minden megpróbáltatás ellenére ugyanúgy nem kopik le a smink, ahogy Aleska Diamondról sem a dzsungelban) folyton beszólogat nekik, és bár nincs semmijük a kardjukon kívül, MacGyvert megszégyenítő fabrikálnak csapdákat lépten nyomon. Bár elvileg utálják a keresztényeket, legjobb haverjuk és segítőjük egy keresztény szerzetes lesz, akivel Asbjorn pikkpakk eljut a teljes vallási toleranciáig.

De ezeket tényleg nem érdemes számon kérni, ahogy A hobbit-trilógián sem kérünk számon semmi ilyesmit. Mert bár a vikingek valóban léteztek,

Itt is egy elszánt csapat tart a célja felé, miközben nála jóval erősebbnek tűnő gonoszok próbálják megállítani. Ebben a filmben is sok a kardozás, és a harcok közötti szünetekben a kemény férfiak dalra fakadnak, vagy viking versikéket szavalnak egymásnak. Ez a film is hosszabb a kelleténél, és itt is vannak mesés fordulatok, varázserő, ahogy egy szerelem csírája is megjelenik. Szóval, aki már elmerengett azon, hogy milyen klassz lenne A hobbit jó sok vérrel, törpök nélkül, annak irány a mozi.