Pittné Jolika Passiója

A háborús eposz és a mély emberi sorsokat bemutató nagyfilm házasságából számtalan jobb és rosszabb alkotás született már, és amíg van háború, és annak túlélői, születik is majd még, mert ennél kézenfekvőbb módszer nincs is az emberi akarat és/vagy az életösztön diadalának bemutatására, ráadásul bónusznak ott van az is, hogy jó nagyot bele lehet rúgni az ellenfélbe is, és joggal vagy anélkül mindenféle vérszomjas állatnak beállítani őket.

Angelina Jolie második rendezésének is egy háború adja a vásznat, csak míg az első, A vér és méz földje a boszniai háború alatt játszódott, a Rendíthetetlen a II. világháború csendes-óceáni hadszínterén történtek, és főképp egy bombázótiszt, Louis Zamperini olimpikon sorsa előtt tiszteleg. Illetve tisztelegne, mert hiába tudjuk, hogy amit látunk, igaz történet, a film, amit ebből Jolie forgatott, jobban billeg, mint az a hokedli, amit anyák napjára raktam össze tízévesen, márpedig arról egy kutya is leesett.

Pedig jól kezdődik a film, komolyan. 1942-ben vagyunk. és hősünk egy B-24-es Liberator bombázótisztjeként repül bevetésre, Japánt kell megszórni. A jelenetek izgalmasak, a nagyszabású légiharc drámai és feszült, legfőképpen kiszámíthatatlan - én a legvégéig nem tudtam, hogy megússza-e a bevetést a gép legénysége, (Zamperini élettörténetét csak a film után olvastam el) és rendesen izgultam a feszesen vágott, szépen összepakolt és kurva hangos légiharc alatt. Közben Louis-nak arra is van ideje, hogy visszagondoljon a gyerekkorára, amiből első körben az jön le, hogy egy kis gyökér volt, aki 14 évesen tejesüvegnek álcázta a pálinkásbutykost, láncdohányzott, és mindenkit agyonvert, aki piszkálni merte olasz gyökerei miatt.

A nem túl szimpatikus gyerekből aztán egyszer csak kiváló atléta lett (és Jolie képes volt ellőni a például a Forrest Gumpban is látott, “fasor között rohan egy kisember, aztán vágunk, és már felnőttként szalad tova” jelenetet), és ugyan a megformálója, Jack O’Connor ránézésre nem sokkal alkalmasabb hosszútávfutónak, mint én, de lelkiismeretesen rohangál a korabeli futódresszben. Azt ugyan nem tudjuk meg, hogy pontosan miért is lett belőle futó, és mindent felülmúló és legyőző eltökéltségére sem kapunk magyarázatot, ha csak azt nem, hogy a bátyja, aki először vette rá a rohangálásra, egyszer komolyan a szemébe nézett, és azt mondta, hogy ha kibírod, megnyered. És Louis kibírta, és elment ’36-ban Berlinbe, ahol nyolcadik lett 5000 méteren.

Ez azért fontos, mert Jolie filmjének egyik visszatérő eleme az, hogy Louis gyerekkora és a sport miatt lett az a konok, az életéhez minden erejével ragaszkodó férfi, akit egy 1943-as bevetésen felállítanak a szopórollerre, és onnan csak 1945-ben támogatnak le. Jolie lendülete akkor fogy el, amikor hősünk először kerül nagy csávába, a film meg úgy ül le, ahogy a Sátántangó se. Konkrétan 35 percen át mást sem látunk, mint 3-4 palit egy mentőcsónakban, ahogy szenvednek egy sort. Meg még egy kicsit. És amikor azt hitük, hogy ennél szarabb már nem lehet, akkor még jön két csapás, ami után én biztos elsírtam volna magam, de ez a Louis és úgy egyébként a Japánt bombázó amerikai repülősök nálam sokkal keményebb faszik voltak.

Az előzetesből, és a moziplakátról az is kiderül, hogy a 47 napos tengeri kaland után sem volt megállás, és jöttek a japán fogolytáborok, és a még több szenvedés. A néző pedig együtt érez a folyamatosan fogyó Louis-zal, és eljön az a pont is, amikor már helyette sírunk, nem vele, és mi könyörgünk Pittnének, hogy felejtse már el ezt a kínzáspornót, ami néhol csak annyiban tér el a mártírmániás Mel Gibson Passiójától, hogy nem lassított felvételben mutatják a gyötrelmeket (még jó, a 2 óra 17 perces játékidő így is embert próbáló).

A Rendíthetetlennek az a legnagyobb baja, hogy egy valóban remek alapanyagból nem tudott egy olyan film lenni, amilyen mondjuk Clint Eastwood kezében lehetett volna. A japánok egytől egyig szadista barmok és/vagy pszichopaták, Louis végig megrendültnek szánt arccal álldogál, és állja a csapásokat egyre, közben megígéri Istennek, hogy ha ezt megússza, örökké az ő üdvét szolgálva él majd. Ez persze nem jön le a filmből, ez a katarzis (mert nem az a jelenet az, amit Jolie annak szánt, az enyhén Golgota-áthallásos szadizás), az, amikor a férfi élete gyökeres változáson megy át, egy lábjegyzet csak, mint ahogy minden más, aminek nincsen köze a veréshez, rugdosáshoz, botozáshoz, csicskáztatáshoz vagy teljesen céltalan kegyetlenkedéshez.

Jack O’Connell simán lehozza a karaktert, de semmi olyat nem nyújt a látványos, húszkilós fogyáson túl, amire emlékeznénk. A leggonoszabb japán szereplőt alakító Miyavi nevű popsztár (született Takamasa Ishihara) semmivel sem rosszabb, mint angol partnere, sőt, amíg ki nem derül, mennyire egydimenziós a karaktere, és ha vért izzad, sem tud kihozni belőle többet, mint egy sablonos, koncentrációs táborparancsnok-klónt, kifejezetten érdekes, amit csinál, mert ösztönösen dolgozik, nem tanulta a mesterséget.

Roger Deakins operatőri munkája elsőrangú, a repülős jelenetek jók, a díszlet, a fogatási helyszínek telitalálatok, csak Jolie és a forgatókönyv (amit a Coen-tesók is csiszolgattak egy kicsit) nem nőtt fel a feladathoz. A forgatókönyv hibáit és arányvesztéseit, Zamperini szentté avatását azért sajnálom, mert a tavaly elhunyt férfi történetét Laura Hillenbrand nagyszerűen dolgozta fel egy 2010-es könyvében, amiben elég sok szó esik arról, hogy a háború után az életét Istennek szentelő Zamperini hogyan tervezgette a vérbosszút fogvatartói ellen, és micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy később személyesen is találkozzon velük, és megbocsássa tetteiket.

Jolie amennyire jó akcióhősnek és űbercelebnek, annyira nem tud mit kezdeni az intimitással, az olyan jelenetekkel, amiket a főszereplőjének kellene elvinnie. Ilyenkor csak felmondja a leckét, a képek, a beállítások egyformák, Jack O’Connell meg ugyanazt az egy arcot vágja, és olyan szenvtelen, hogy visszasírjuk a korai Steven Segal mind a hat, legendás manírját. Kár, mert ebben a sztoriban egy sokkal jobb film is benne volt, mint amilyen a Rendíthetetlen végül lett.