A csaj, aki kifutott a világból

Majdnem pontosan egy éve ezt írtam A lázadó című posztapokaliptikus sci-fibe oltott tinikíntornáról:

A beavatott című tiniscifi írójának például se humorérzéke, se tehetsége nem volt ahhoz, hogy a film alapjául szolgáló regényben egy olyan világot teremtsen meg, amit akár csak egy másodpercig is komolyan lehet venni, vagy amiről nem üvölt messziről, hogy az Éhezők viadalának leértékelt, gazdaságos verziója (pedig ugye az sem volt egy Bűn és bűnhődés). Magyarázza már el nekem valaki, hogy mi értelme van annak, hogy egy világégést követően a túlélők a társadalmat úgy osztják fel öt kasztra, hogy abban vannak bátrak, jótékonyak, őszinték, kedvesek meg okosak? Csak azért kellet ezt a mondvacsinált kasztrendszert létrehozni, hogy a történet pont annyira legyen más az Éhezők viadalától, hogy ne legyen per belőle.

A második részre, A lázadó című, filmnek látszó, színes, 3D-s mozgóképre ez továbbra is érvényes, legfeljebb annyit kell hozzátenni, hogy a második részben a főhős levágja a haját, a rendező nagyobb büdzsével dolgozott, és sikerült még egy Oscar-jelölt és egy Oscar-díjas színésznőt is behúzni a csőbe. A film in medias res kezdése a franchise-zal most ismerkedőket szerintem úgy tíz percre nagyon megkavarja, de ha rá hallgatnak, értékelik ezt az időszakot, mert nekik legalább jut valami kis agytorna is, igaz, ez kimerül a "Hát ez meg ki a pöcsöm? És mi az a Kedves? És az nem az a dobos gyerek a Whiplash-ből?" típusú kérdésekben, de ennél a fimnél ezt is meg kell becsülni nagyon.

A sztori szerint a jövőben történik Valami, ami után a városok romokban hevernek, a kiégett házak és romos lakónegyedek között viszont az élet megy tovább, igaz, egy bazinagy fallal körülkerítve,  és valamiért olyan technikai vívmányokkal, hogy csak néz az ember de telefon, rádió vagy tisztességes közlekedési eszköz, az nincs. Az öt kaszt mellett az első filmben megismertük az Elfajzottakat, akik minden kasztba beillenek, a második részben megkapjuk az egyetlen frakcióba vagy kasztba sem illő Kirekesztetteket vagy kiket, akik pont annyira érdekesek, mint az a leírás, hogy se nem bátrak, se nem jótékonyak, nem őszinték, nem kedvesek és még csak okosak sem. Ez így elsőre nem veszélyesnek tűnik (mert ebben a fura jövőben aki nem fér bele egy dobozba, attól félni kell), hanem unalmasnak, de mivel ez egy olyan film, amiben senki nem képes megállítani egy vonatot, mert nem lehet kommunikálni a masinisztával, nem csodálkozunk.

A főhős Tris (Shailene Woodley) Elfajzott, aki minden kasztba be tud szállni, jók a gének, vagyis inkább átkosak, mert Tris menekül. Míg az első filmben csak a játékidő 30 százalékát töltötte azzal, hogy mint egy videójátékban, rohan az egyik pályáról a másikra, a második részben kis túlzással csak akkor áll meg, ha éppen verik vagy más módszerrel (drogokkal, vagy az agya buherálásával) vegzálják. Illetve nem is, mert a film jó részében álmodó, és mindenféle teszten áteső Tris (a főgonosz vegzálja, mert van egy kis doboza, amit csak egy Elfajzott tud kinyitni) a képzelet világában is menekül, csak sokkal drágább trükkökkel megtámogatva, mint amikor nem alszik. Ez, mármint a menekülés magában nem lenne elég, van egy szerelmi szál is, amiben egy végtelenül ostoba arcú faszi, Négyes (Theo James) állítólag szerelmes a csajba, de amikor közös jelenetük van, nagyjából annyi köztük a kémia, mint két, szerkesztői noszogatásra üzekedő valóságshow-hős között.

Az Éhezők viadala farvizén evező franchise már a második részre úgy elfáradt, hogy kínszenvedés végigülni a két órás filmet, amiben tulajdonképpen nem történik semmi. De tényleg: a főhős szalad, aztán levágja a haját, ami a kontinuitásért felelős stábtagnak megoldhatatlan problémát jelentett, hiszen minden snittben másképp fésülik onnantól, aztán földet művel úgy öt percig, szalad, menet közben nagyon menő bőrruhára lel, szalad tovább, szalad vonat mellett, erdőben, felhőkarcolók tövében és azok tetején, az álomvilágban égő házakban és sosem látott vidékeken, hogy már mi fáradunk bele. A sok szaladás lényege, hogy a frakciókat egyesítse, és közös erővel lázadjanak fel a gonosz nemzetvezető ellen, de hogy ennek mi lesz a vége, azt csak a moziból, vagy egy kis guglizás után az internetről derül ki. 

A film alatt végig az az érzésem volt, hogy egy nagyjából 35 percre elég történetet turbóztak fel az egyébként az alapanyagban (Veronica Roth írta a regényeket) nem szereplő motívumokkal, csak azért, hogy legyen létjogosultsága ennek filmnek, ami a természetesen két részre bontott harmadik könyvből készülő zárórészeknek ágyaz meg.

A színészek közül Miles Teller, Naomi Watts, Kate Winslet vagy Octavia Spencer biztos nem bánja a sok nullát a csekken, de az önéletrajzban lehet mind letagadják majd, hogy egy rossz film csúf CGI-díszletei között, oktondi dialógusokat mondtak el fahangon. Akinek A lázadó nagyon jót tett, az Shailene Woodley, aki már az első filmben is bizonyította, hogy nyugodtan lehet neki fizikálisan megterhelő szerepeket adni, és láthatóan szívesen rohangálja végig a a két órát. A Csillagainkban a hiba című filmben azt is megmutatta, hogy jól tud szerelmes csajt alakítani, itt a partner és a banálisnál is elcsépeltebb sztori miatt nem tudott mit kezdeni a romantikusnak szánt jelenetekkel.

A rendező Robert Schwenktke (Red) a 120 milliós büdzsé legalább felét elszórta parasztvakításra és 3D-re, a trükkök viszont egy kaptafára készültek, és minden álomjelenetről egyből lehetett tudni, hogy az, mert egyszerűen bénák voltak. A sötét, szürkés és főleg indokolatlan 3D-kép miatt a film ronda, aki teheti, ne fizessen extrát a szemüvegért, nem kap érte olyan élményt, mint az Avatar vagy a Csillagok között, esetleg a Gravitáció alatt. A film azoknak szól, akik szeretik a női főhőssel megtámogatott, értelmetlen szabályok szerint működő posztapokaliptikus világokról szóló, kissé romantikus filmeket, és szaporábban ver a szívük, ha a főhősök szája egymáshoz ér. A többiek nyugpdtan kihagyatják.