Téged a mamád visz iskolába?

Nemrég a fél világot bejárta az a fotósorozat, ami azt mutatta be, milyen veszélyekkel kell szembenézniük sok helyen azoknak a gyerekeknek, akik szeretnének eljutni az iskolába. És most itt van végre a film is, Pascal Plisson nagyon sok díjat megnyert dokumentumfilmje, az Utam az iskolába, ami négy kisgyerek iskolába vezető útját mutatja be.

Fotó: Praesens Film

A kenyai Jackson, a marokkói Zahira, a Patagóniában élő Carlos és a kerekes székes, indiai Samuel mindennap kilométereket tesznek meg egyedül, veszélyek közepette azért, hogy eljussanak az iskolába, hogy álmaikat valóra válthassák.

Didaktikus? Lehet, de ebben az esetben ez pont nem érdekel. A film hatos karikát kapott, ami mutatja, hogy nemcsak lehet, de jó is lenne, ha ezt a filmet minden iskolás gyerek látná. Én is elvittem rá az elsős lányomat, érdeklődve ülte végig a nyolcvan percet, sokat kellett neki magyarázni, de megérte. Az üzenet a gyerek nézők felé persze egyszerű: amíg a te mamád neked minden reggel tízórait csomagol, zsebpénzt ad és elvisz az iskolába, addig a világ más részein élő gyerekeknek a te korodban mezítláb, elefántok között, víz nélkül kell órákat gyalogolniuk.

A rendező nyilván direkt igyekezett eltúlozni a dolgokat, de ez nem baj, mert attól ezek még igaz történetek. Nyilván nem minden kenyai kisgyerek gyalogol minden reggel két órát az iskolába (nem is mind jár iskolába), de Jackson és húga igen, miközben még a vizet is cipelniük kell magukkal, hiszen sem az iskolában, sem útközben nincs víz. És nem lovagol minden argentin kisfiú 18 kilométert minden reggel, mint Carlos, akinek szülei kecskéket tenyésztenek, de a hatás így drámaibb.

Fotó: Praesens Film

Nem beszélve Samuelről, aki járni sem tud, két kicsi öccse tolja el minden reggel az iskolába az ócska kerekes székét, ami néhány rozsdás vasból és egy műanyag kerti székből van összeeszkábálva. Ahogy a három kisfiú szegénységben, de megható szeretetben mindent megtesz azért, hogy tanulhasson, ott bőgtem persze én is. Még akkor is, ha a kamera jelenléte szemmel láthatóan megváltoztatta a gyerekek viselkedését, de maradt azért spontán pillanat bőven.

Utam az iskolába

Fotó: Praesens Film

IMDB: 7,1/10

Index: 8/10

Nagyon jó részei a filmnek, amikor a rendező a tájat mutatja be, Marokkó, Kenya és Patagónia lenyűgöző vidékét, furcsa magunkat azon kapni, hogy gyönyörködünk a hegyekben, amit ezeknek a 10-12 éves gyerekeknek nap mint nap le kell gyűrniük.

A legszebb történet számomra Zahiráé, aki minden hétfőn négy órát gyalogol az Atlasz hegységen keresztül a barátnőivel a városba, egy bentlakásos iskolába. Megdöbbentő, ahogy a kislányoknak senki nem segít útközben, és mindenki nyíltan neheztel, amiért Zahira lány létére iskolába jár. Ő mégis rendíthetetlenül vidám, és a vásznon is átüt, hogy menyire okos. Megkapó jelenet, amikor Zahirát és barátnőit útban az iskola felé végre felveszi egy birkapásztor, és a lányok rezzenéstelenül unott arccal kénytelenek kivárni, amíg a teherautó sofőrje végre befejezi az imádkozást, és hajlandó elindulni.

Kedves film az Utam az iskolába, még úgy is, hogy nyilván lehetett volna jobb. Az én lányom sokat gondolkodott rajta, és este azt mondta, hogy tulajdonképpen ő is el tudna menni egyedül iskolába. De nem akar.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!