De rég nem riogattak így minket!

Magyarországon a második legnézettebb film jelenleg – a Halálos iramban 7 nevű pénzporszívó mögött – A Lazarus hatás című horrorfilm. Azt nem mondom, hogy bankot robbantott, mert még a második héten sem érte el a tízezer nézőt, de elég jól megmutatja, hogy ha a magyarok nem az év egyik legnagyobb blockbusterét nézik, akkor megelégednek egy kisköltségvetésű horrorral.

Ami egyébként rettenetes. A Lazarus hatás olyan film, amiben szinte minden pocsék: a rendezés, a világítás, a forgatókönyv, az ijesztgetés, a helyszín, a történet, az eleje, a közepe és a vége. Ami felháborító, ha tudjuk, hogy milyen emberek álltak a kamera előtt és mögött, a filmet David Gelb rendezte, aki a Sushiálmok (angolul Jiro Dreams Of Sushi) című dokumentumfilmjével elég sok dicséretet összeszedett magának, a színészek között pedig olyanok találhatóak, mint az egyébként író-rendező Mark Duplass, a Community című sorozatból vagy a Childish Gambino név alatt rapkarrierről ismerhető Donald Glover, a House-ban megismert és azóta a férfi internetezők kedvencévé előlépett Olivia Wilde vagy a legutóbbi X-Men fürgelábú szuperhősét játszó Evan Peters. És akkor még nem is mondtam, hogy maga Leland Palmer (Ray Wise) is feltűnik egy kis szerepben.

A sztori szerint egy csapat kutatóorvos kifejleszt egy szérumot, amivel képesek visszahozni a halottakat az élők közé. Először egy disznón próbálkoznak, aztán egy kutyán (amit a szerencsétlenek a sikeres kísérlet után egyből hazavisznek), majd egy sajnálatos baleset után Olivia Wilde karakterén, aki ugyan életre kel, de már kicsit más tartalommal, mintha megszállta volna valami gonosz szellem, plusz az agya is kezd megőrülni és mindenféle kisüléseket mutat, ráadásul arról mesél, hogy addig a pár percig, amíg a halál állapotában volt, évekig járta a poklot.

Ott már lehetett gyanakodni, hogy a filmet a Blumhouse Productions gyártotta, aminek a fő profilja az, hogy érdekes rendezőknek nagyon kevés pénzt ad (nem mindig) horrorfilmekre, aztán kiderül a végén, hogy mi sült ki belőle. Néha sikerült belenyúlnak a tutiba (beszálltak a többszörös Oscar-díjas Whiplashbe is), de legtöbbször olcsó, fárasztó horrorfilmeket készítenek, amiknek a sémája a még mindig futó, és ennél a produkciós cégnél debütált Parajelenségek-sorozat. És a végeredmény olyan is lett, mintha egy naiv rendezőnek azt ígérték volna, hogy most akkor amit ebben a vállalati széfben talál, azt mind a filmjére költheti, aztán mikor beütötték a kombinációt és kinyílt az ajtaja, akkor nem egy halom arany volt ott, hanem egy többször összeragasztott malacpersely. Ez nem magyarázza meg mondjuk, hogy az amúgy szimpatikus színészek miért ilyen tanácstalanok a borzalmas forgatókönyvvel, illetve hogy miért nem tellett legalább egy villanykörtére, ami néha a szereplők arcát megvilágította volna, de ez mindegy is. A Lazarus hatás egyik legérdekesebb eleme, hogy szinte teljesen olyan, mint a kilencvenes évek thrillerei.

A népszerű filmes műfajokban mindig vannak divathullámok, amik egy sikeresebb filmet követnek. Ilyen volt mondjuk a nagy sorozatgyilkosos őrület (lásd A csontember) a Hetedik sikere után, vagy a paranormális horrorok (lásd Hetedik érzék) a Hatodik érzék után, vagy a sátánista/katolikus thrillerek (Stigmata, Áldott a gyermek, ítéletnap) 2000 közeledtével. Aztán jött ezeknek a variációja egy új forma, a kézikamerás, found footage horrorokkal, és kezdődhetett a ciklus az elejétől. A Lazarus hatásban az a fura, mintha kimaradt volna az utóbbi 15-20 év horrortermése, és rögtön visszaváltott volna arra a stílusra és témára, ami a kilencvenes években pörgött. Mintha egyenesen visszarepítettek volna a Szív TV és a VICO-filmek idejébe. Ami nem feltétlenül jelent jót sajnos, de jó alkalom arra, hogy megnézzük, hogy ez a borzalmas film miből lopott:

Egyenesen át (1990)

Emlékeznek még arra az időre, amikor Joel Schumacher rendező nem közröhej tárgya volt, hanem tehetséges rendező? Ez pont az Egyenesen át környékén volt, és ez a film sokat tett azért, hogy megszerettesse a világgal a nagyon felszínes, de nagyon hatásos, videoklipes stílusát. A sztori szerint egy csapat orvostan-hallgató azon kísérletezik, hogy átéljék a klinikai halál állapotát, vagyis nem kísérleteznek vele, hanem meg is teszik magukkal. Szeretnék tudni, hogy létezik-e túlvilág, és amíg egyikőjük holtan fekszik az asztalon, addig a többiek próbálják őt feléleszteni. Ez még eddig rendeben is lenne, de a túlvilágról áthoznak magukkal valamit, azaz egészen pontosan a legnagyobb félelmeiket, amik hirtelen nemcsak víziókban jelennek meg, hanem a valóságban is. A Lazarus hatás pedig arról szól, hogyan élesztenek fel halott állatokat és embereket, de mintha nem ugyanazok térnének vissza a műtőasztalról, mint amik és akik meghaltak.

Rejtekhely (1995)

Dean R. Koontz író állítólag annyira kiakadt erre a filmre, hogy azonnal le akarta vetetni a nevét róla, mondjuk így utólag meg is értem, a Rejtekhely akkora marhaság, hogy csak és kizárólag a kilencvenes évek közepéről származhat: egy Hatch Harrison nevű figura (Jeff Goldblum, frissen a Jurassic Park bombasikere után) egy autóbalesetben meghal, de az orvosok az utolsó pillanatban fel tudják éleszteni. Viszont onnantól kezdve telepatikus kapcsolatban van egy démoni sorozatgyilkossal, a démoni itt most nem is túlzás, mert tényleg van egy entitás, ami  sorozatgyilkol egy ismertség előtti Jeremy Sisto bőrébe bújva, Harrison pedig néha látja azt, amit ő. Ettől kicsit azt hiszi, hogy kezd elmenni az esze, valójában csak látja azokat a halálokat, amiket a démon tervez. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy Alicia Silverstone játssza a lányát, plusz tele van olyan animációkkal, mintha A fűnyíróembert néznénk (nem csoda, ugyanaz a Brett Leonard rendezte), akkor ebből tényleg kijön valami, ami tipikusan 1995-ben készült.

Felejthetetlen (1996)

John Dahl rendezőnek volt egy fura periódusa a kilencvenes években, az évtized elején megcsinálta a modern kor egyik legjobb neo-noir filmjét Az utolsó csábítással, aztán onnantól addig vezetett lefele az út, amíg a tévés reneszánsz fel nem fedezte magának és vagányabbnál vagányabb sorozatok (A törvény embere, Hannibal) részeit rendezhette volna. A Felejethetetlen talán a mélypont volt neki, egy kereskedelmileg hatalmas bukást jelentő thriller, amiben Ray Liotta úgy akarja megoldani a felesége halálát, hogy befecskendezi magát egy új szérummal, amivel meglátja mások emlékeit. A szérum a másik ember gerincfolyadékából készül, de kérem, ne tegyenek fel több kérdést, mert a Felejthetetlen nem éppen az orvostani részletgazdagsága miatt emlékezetes. Bár ha jobban belegondolok, egyáltalán nem, valószínűleg én sem emlékeznék rá, ha nem 12 éves koromban láttam volna moziban és nem ugrana be tisztán az a sok jelenet, amikor Ray Liotta kezd megbolondulni és nem tudja eldönteni, hogy most éppen kinek az emlékeit látja. Pedig tele van remek színészekkel, Liotta mellett Linda Fiorentino és Peter Coyote is feltűnik a filmben.

Halálhajó (1997)

A Halálhajó azért annyira szórakoztató film, mert az űrben játszódik, egy hatalmas, katedrálisra emlékeztető hajón, de mégsem egy mutáns szörny vagy egy intergalaktikus csápos lény a gonosz benne, hanem maga a Pokol. Igen, a vallásos értelemben vett Pokol. Történt ugyanis, hogy az Event Horizon névre keresztelt hajó féreglyukat nyitott a gyorsabb űrutazás érdekében (ezt pont úgy magyarázzák el a filmben, a ceruzával és a papírlappal, mint a tavaly Csillagok közöttben), csak éppen a kettő között pár évre eltűnt. Amikor a mentőalakulat odaér, maguk sem értik, hogy mi történt a hajóval, csak lassan derül ki, hogy sikerült nyitni egy dimenziókaput, amivel a hajó egy kicsit leparkolt az örök kárhozat birodalmában. A mentőhajó legénységét meg mindenféle régebbi traumák gyötrik, az orvos Sam Neillt az öngyilkos felesége, a kapitány Lawrence Fishburne-t egy magára hagyott bajtársa, a többieket meg hasonlóan szörnyű jelenések a múltjukból, pont úgy, ahogy A Lazarus effektben. De azzal a filmmel ellentétben, a Halálhajóban nem spóroltak a díszleten, az Event Horizon belseje még most is rémisztően néz ki, tizennyolc évvel később, főleg azért, mert tényleg csavarokból, szögekből és fémlemezekből tákolták össze. Vagy legalábbis annak a hatását keltik.