Egyszerűen csak szeretik félrevezetni a nézőket

Ha valaki nem csak azt a kevés horrorfilmet követi, ami eljut a magyar mozikba, hanem mondjuk szívesen olvas külföldi sajtót, aztán szétnéz az Ituneson, az Amazonon vagy neadjisten a Pirate Bayen, az már találkozhatott a 2012-es Resolution (nálunk: Feloldozás) című kisköltségvetésű horrorral. De ha esetleg mégsem, akkor ne magát hibáztassa, majdnem egy időben jött ki szinte ugyanaz a sztori, sokkal több pénzből, sokkal több ismert színésszel, Joss Whedon támogatásával, csak éppen a megbolondult fanboyok feltüzelt várakozása miatt a drágább, szebb és véresebb Ház az erdő mélyén szinte rögtön kultfilm lett, a Justin Benson és Aaron Moorhead filmje, a Resolution pedig maradt az, amit az igazi, keményvonalas horrorrajongók adogatnak egymásnak, majd miután mindegyikőjük megnézte, órákig beszélgetnek róla.

A Ház az erdő mélyén egy vicceskedés volt a horror konvencióival, azzal, hogy a horrorok rajongói mindig ugyanazt várják el ezeketől a filmektől: egy csapat szerencsétlen fiatal menjen el az erdő közepére, ott támadjon rájuk valami ismeretlen lény, aztán egyesével, lehetőleg minél fantáziadúsabb módon tépje szét őket. Drew Goddard filmjében kiderült, hogy a horrok közhelyei igazából egy titokban létező istenséget szolgálnak, akinek rendszeresen fel kell szolgálni emberáldozatokat, de mivel erre már egy egész infrastruktúra épült abban a korban, amikor a film játszódik, a szerencsétlen fiatalokkal párhuzamosan egy csapat fehérgalléros aktakukac irányítgatja a történéseiket. Goddard kicsit fárasztóan és elég átlátszóan arról beszélt, hogy ma már nincsenek igazi horrorok, mert úgyis az egészet kreatív igazgatók és pénzügyi intézők találják ki, a lényeg meg a profitmaximalizásá, a hülye emberek meg úgyis bekajálnak mindent.

De ez a cikk nem a végtelenül cinikus és őszintén szólva a saját közönségét is utáló Ház az erdő mélyénről szól, hanem a Resolutionről szól, ami valahogy úgy lesz formabontó horrorfilm, hogy egyszerűen csak nem hagyja magát a már jól ismert mederbe terelni. A történet szerint egy fiatal srác videoüzenetet kap egy rég nem látott barátjától, hogy segítsen rajta, mert tényleg a szakadék szélén áll a kábítószer-függősége miatt. A srác elmegy az erdő mélyére egy faházba, ahol rátalál a tényleg rommá kábózott haverjára. Elhatározza, hogy pár nap alatt segít neki összeszedni magát, de amíg kialussza a drogot, addig ő elkezd sétálni a közeli erdőben.

Ahol minden nap valami mást talál: egyik nap egy csomag rémisztő, százéves fényképet egy ház romjában. Egyszer egy hasonlóan fura helyen hangfelvételeket talál. Aztán egy nap belefut a patak partján egy csapat szektásba, akik az idegenek eljövetelét várják. És egyszerűen nem történik semmi. A főhős nem dönt úgy, hogy bármelyik szálat is követné, nem dől be a horror szokásainak, nem kezd el nyomozni, hogy kik lehettek a fotókon, hogy kik kántálnak a hangfelvételen és hogy a szektások mit terveznek. Egyszerűen csak a barátján akar segíteni, hogy tiszta legyen végre. Az igazi horror akkor kezdődik, amikor valami ismeretlen erő már nem engedi, hogy szó nélkül elmenjen a nyomok mellett.

Az idei Titanicon vetítették a rendezőpáros második filmjét, és elmondhatjuk, hogy a Spring (nálunk: Újjászületés) hasonlóan furmányos utakon jár. Az amerikai sajtó előszeretettel használta a „Mielőtt felkel a nap keresztezve David Cronenberggel”-féle dicséreteket, de még ez is csak részben írja le, hogy pontosan mire megy ki a játék a filmben, úgyhogy én is megpróbálom a legködösebben leírni: egy amerikai srác (Lou Taylor Pucci) nagy galibába kerül, úgyhogy úgy dönt, hogy nemrég meghalt édesanyja örökségéből elutazik Európába. Olaszországban tanyát ver egy tengerparti városkában, ahol munkát talál egy olajfa-ültetvényen és összeismerkedik egy titokzatos lánnyal (Nadia Hilker). Egy közös éjszaka után a lány kirúgja otthonról, de a fiú nem hátrál meg, randizni akar és beszélgetni, miközben egyre többet látjuk, hogy a lány sem feltétlenül az, aminek mutatja magát, és nem arra gondolok most, hogy igazából titkosügynök vagy sorozatgyilkos, hanem biológiailag teljesen máshogy ketyeg.

Kicsit megszállottan érdekelt az, ahogy új mítoszok keletkeznek 

– mondja e-mailben a film egyik rendezője, Aaron Moorhead. Moorhead címét egyébként nem kellett senkitől elkérnünk, amikor a Titanic fesztiválról készülő cikkünkhöz szerettünk volna kérni egy megtekintőt, akkor személyesen az egyik rendező küldte el nekünk emailben, és pár levélváltás után szívesen válaszolt a kérdéseinkre.

Például arra, hogy amellett, hogy Olaszország egy olyan hely, ahol gyakorlatilag ókori történelmen lehet lépkedni, miért választották helyszínnek:

Ha groteszk képeket akarsz bemutatni a világ legszebb helyén, akkor keresve sem lehet találni jobb helyszínt, mint Olaszország. 

Ráadásul szerinte ez egy olyan helyszín, aminek a keletkezésével és a mítoszvilágával szinte mindenki teljesen tisztában van, és a helyben élő mítoszokat a film hangulatába is be lehetett építeni. A forgatási helyszín Polignano a Mare volt, tárt karokkal fogadták őket, és senkit sem zavart, hogy éppen egy horrorfilmet készítenek az utcákon.

A legnagyobb kihívás a főszereplőnő kiválasztása volt, egy szerencsétlen fiatal amerikai srácot nem volt nehéz találni (Lou Taylor Pucci 2002 óta színészkedik, dolgozott együtt Richard Linklaterrel is), de egy olyan nőt, aki 

ismeretlen etnikai származású, megfoghatatlan az akcentusa, természetesen játszik, és vonzó is,

az szinte lehetetlen volt. A film európai producerei a Németországban született Nadia Hilkert ajánlották, aki mint kiderült, az egyetlen lehetőség volt erre a szerepre. Hilker eddig csak tévésorozatokban tűnt fel (két Cobra 11-ben is például), a Spring volt az első játékfilmje.

Ahogy mondtam, Moorhead és Benson két filmje mind nagyon fura kanyarokat vesz, és tele vannak félrevezetésekkel és zsákutcákkal. Moorhead szerint imádják ezeket, a filmes szaknyelvben vörös heringnek nevezett elemeket, amik belengetnek különböző melléksztorikat vagy veszélyeket, vagy próbálnak utalni arra, hogy merre vezet a történet, de valójában csak cselesen bizonytalanságban tartanak. Nem a horrorklisékkel van bajuk, mert imádják a horrorfilmeket, egyszerűen csak szeretik a félrevezetéseket. A Springben is végigvonul egy fura érzés, hogy esetleg a helyiek tudják, hogy mi a rejtélyes lány valódi titka. Moorhead szerint az érzés szándékos is volt, pedig valójában egyáltalán nem tudják.

Benson és Moorhead közösen dolgoznak, és hangsúlyozzák is az e-mailben, hogy nem társrendezők, hanem társ-filmkészítők. Nem veszekednek, hanem vitatkoznak, és sosem hajlandóak kompromisszumokra, csak azért, hogy a másiknak igaza legyen, hanem inkább megtalálják a közös platformot. De megvan mindkettőjüknek a külön területe, Benson inkább ír, Moorhead pedig a vizuális részével foglalkozik, de nem egyenlő arányban, és nem élesen elkülönítve. Bőven szoktak átnyúlkálni azon a képzeletbeli vonalon.

Két, a saját területén sikeres film után felmerül a kérdés, hogy mennyire érdeklődik Hollywood a két filmes iránt, főleg ilyenkor, amikor már az egyéni stílusú rendezőket is bedarálják szuperhősfilmek rendezésére. Moorhead szerint egyre gyakrabban csörög a telefon, de csak azért nem fognak elvállani egy stúdiófilmet, mert egy stúdiófilmről van szó.

Inkább a szegénységet választottuk, és várunk arra a nagy projektre, amiben tényleg hinni fogunk. Addig még magunknak forgatunk.

És hogy mit forgatnak mostanában? Egy játékfilmet a történelem egyik legismertebb okkultistájáról, Aleister Crowley-ról.