Az élet kussban is nyomasztó

Ha valakinek elege van abból, hogy a mai modern közönségfilmekben túl sokat beszélnek és túl keveset magyaráznak el képekkel, annak melegen ajánlom a grúz Kukoricaszigetet, amiben, ahogy az IMDb-n is megjegyzik, az első mondat nagyjából a 25. percnél hangzik el, a következőre pedig majdnem ugyanennyit kellene várni. Amikor a film vége felé kialakul egy hosszabb dialógus, nemcsak azért volt fura a beszéd, mert grúzul és abházul hangzanak el a szövegeket, hanem mert emberi hangot hallok.

Ez nem feltétlenül rossz. Ahogy az előző bekezdés elején írtam, tényleg néha túl sokszor a dialógusra támaszkodnak a filmesek arra, hogy elmeséljék a történetüket, elmondják a részleteit, tudassanak velünk olyan információkat, amit bajos lenne megmutatni vagy egyszerűen csak olcsóbb így elővezetni. A Kukoricasziget nem hoz ilyen kompromisszumokat.

George Ovashvili filmje meghagyja azt az élvezetet, hogy fokozatosan jöjjünk rá, hogy miről is szól és kik a szereplői. Egy hosszú nyitófelirat elmagyarázza, hogy Grúziában a tavaszi árvizek olyan apró szigeteket hagynak a folyón, ami különösen termékeny földje miatt az idényi földműveseknek tökéletes alapanyagot szolgáltat. A következő képen azt látjuk, hogy egy idős, viharvert fizimiskájú férfi kilép egy ilyen szigetre, majd megvizsgálja a földet. Megkapargatja, megkóstolja. Először leszúr egy zászlót, majd leszúr négy karót. Később csatlakozik hozzá egy fiatal lány is, akivel csónakkal jönnek-mennek a szigetről. A négy karóból cölöp lesz, a cölöpökre tetőszerkezet kerül, a cölöpök közé pedig gerendák és lécek kerülnek. Felszántanak, bevetik a földet és közben nem beszélnek. Akkor sem, amikor a folyón néha katonák motorcsónakoznak el és bámulják meg őket. Felesleges beszélni, nincs igazán miről. Vagy ha igen, akkor arról, hogy a sziget az övék. A folyó partja már valaki másé. Amikor ott is katonák tűnnek fel, akkor sejtjük, hogy kié.

Kukoricasziget (Corn Island)

Index: 7/10

Imdb: 8,1

Port.hu: 5,4

Van valami nyugtató a Kukoricaszigetben, amit nem igazán tudtam megfejteni. Lehet, hogy Ragályi Elemér néha képeslapszerű képei azok, vagy tényleg a természet csendje, ahogy a semmi közepén azt lehet hallani, hogy zsizsegnek a levelek, vagy ha nem azt, akkor a messze dörrenő, tűzijátéknak tűnő fegyverek ropogását. De lehet, hogy csak a tempója miatt nyugodtam meg tőle, mert ráérős, lassú, de valójában egy percig sem unalmas.

Kiszámíthatónak viszont kiszámítható. A film rengeteg fesztivált bejárt és rengetegen (köztük Karlovy Vary-ban) djjat is nyert, de egészen biztos, hogy nem az innovációja miatt. A Kukoricasziget felétől már nagyjából sejtjük, hogy hova tart és merre fog kifutni: egészen pontosan a nagybetűs, filózófiai értelemben vett Élet és annak a körforgásának nagyszabású metaforája. Mi is ugyanúgy éljük az életünket, mint az öreg grúz földműves, csak nem egy nyárra összesűrítve. Mi is megtaláljuk a mi területünket, házat emelünk, berendezzük, összekaparjuk amink van, körülöttünk zajlik valami, amiből vagy értünk mindent, vagy semmit. Aztán ez a valami betürelmedik a mi hétköznapjainkba is, ott lesz a küszöbünk előtt, de nem tudunk vele mit kezdeni, mert ez a valami nem a sarunk. Csak a mi terhünk. Szép dolgokról szól a Kukoricasziget, tisztelem a beleölt energiát és munkát (négy évig forgatták), és értékelem azt, ahogy elmeséli a történetét. Csak a történetével mindannyian tisztában vagyunk.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!