50 perc garantált befosás

Mindenki nyugodjon meg, én nem láttam az Insidious-sorozat második részét, csak homályosan emlékszem arra, hogy mi történt az elsőben, az egészen konkrétan megvan, hogy az egyik jelenetben egy szellem- vagy démongyerek elkezd szteppelni, és ennek egy nagyon félelmetes dolognak kellene lennie, meg hogy a végén Patrick Wilson átlép egy alacsony költségvetésű szellemvilágba (értsd: egy sötét szobába), de annyira nem voltam képben a filmek mitológiájával, hogy még a harmadik rész főszereplője, a hitét vesztett szelleműzőre is azt hittem, hogy csak ebben szerepel. Az sem akasztott meg semmiben, hogy ez a harmadik az első két rész előtt játszódik pár évvel. Teljesen mindegy, semmit nem von le az értékéből.

Mert az Insidious – Gonosz lélek egy igazi fosatós film, az a fajta, amitől az ember szépen lassan csúszik le a székben, elkezd hunyorogni, majd úgy tesz, mintha a homlokát vakarná, csak ne kelljen végignéznie, ahogy valami szerencsétlen úgy dönt, hogy igen, ő most lemegy a sötét pincébe azok után az undorító, nyálkás lábnyomok után, és akkor sem fordul vissza és fut egészen az államhatárig, amikor a pince lámpája nem hajlandó működni. Leigh Whannell (a Fűrész írója, akinek az első rendezése) ráadásul megjátssza azt, hogy a pincéhez nem csak úgy pikkpakk jut el a szereplő, hanem ki kell nyitnia az előszoba ajtaját, átmenni az alulvilágított hallon, kinyitni a pince ajtaját, végigpásztázni a lépcsőt, megkeresni a kapcsolót, és így tovább. Teljes csendben. Aztán amire várunk, úgysem onnan jön, ahonnan várunk rá. 

Ettől lesz jó horror a harmadik Insidious, mert Whannell pontosan tudja, hogy nem a riogatás a lényeg, hanem az a hosszan kitartott, rétestésztaszerű nyúló jeleneteken, amik oda elvezetnek. Ha minden jelenetben kiugrana egy kisördög a szekrény mögül, egy idő után elegünk lenne belőle. Ha előtte percekig azt várjuk, hogy mi fog kiugrani és honnan, akkor már működik a film. Whannell ráadásul azzal cicázik, hogy egy csomó rémisztő jelenetben egyszerűen nem történik semmi: a horrorok bevett szokása az, hogy a végtelenségig húzza az idegeinket, megnyugtat valamivel, majd ránkküldi a poklot, ha már biztonságban érezzük magunkat. Az Insidious 3-ban gyakran van olyan, hogy húzzák az idegeinket és nincs feloldás, csak elindul egy másik jelenet, másik napszakban, más szereplőkkel, anélkül, hogy kifújhatnánk magunkat.

Insidious - Gonosz lélek

Index: 6/10

Port.hu: 6,2/10

Metacritic: 52/100

Rottentomatoes: 58%

Imdb: 6,9/10

Fotó: Matt Kennedy

És az Insidious 3. első 50 percében nem is nagyon lehet kifújni magunkat, gyakorlatilag az egész egy nonstop befosás, ami kicsit belefullad abba a hibába, mint a hasonlóan jól induló Sinister, vagy akár az első Insidious is, hogy amikor tudjuk, hogy pontosan mivel állunk szemben, vagyis a szereplők mivel állnak szemben, akkor elillan a feszültség, az ijesztgetések pedig kevésbé lesznek hatásosak, amikor már tudjuk, hogy nem egy undorító, megnevezhetetlen démon mászik elő a sötétből, hanem egy nyákosra maszkírozott ember. Whannell is érezhette, hogy már kicsit túlzás lesz a rémisztgetésből, és a harmadik harmadra felenged a filmje hangulata és már – szándékosan - nevetni is lehet azon, ami történik. Főleg akkor, amikor megérkezik a két kókler szellemirtó figurája.

Fotó: Matt Kennedy

Jól megvalósított film az Insidious – Gonosz lélek, de jó filmnek nehéz lenne nevezni, mert inkább olyan, mint egy hullámvasút, vagy egy hasonló vidámparki mulatság, aminek az a feladata, hogy olyan 8-10 percenként a frászt hozza ránk. Lehet ezt szörnyen csinálni (lásd A Lazarus hatás), lehet mívesen (lásd Démonok között) és lehet úgy, ahogy az Insidious 3. Hatékonyan.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!