Jennifer Anistonnal csúnyán elbánt a sors

Jennifer Anistonnak úgy látszik tízévente jut egy jó szerep, pedig élete nagy tragédiája, hogy soha nem mutathatta meg színészi képességeit igazán. Valószínűleg azért, mert annyira nem is mozog széles skálán a tehetsége, a most bemutatott Boldogság bármi áron (Cake) című filmben nagyjából ugyanazt a figurát hozza, mint tíz éve a Jóbarátnőkben, csak jóval alaposabban kidolgozva.

Aniston idén 46 éves, valószínűleg úgy fogta fel ezt a szerepet, mint élete utolsó nagy lehetőségét a kiugrásra, így biztosan hatalmasat csalódott, amikor mégsem jelölték érte Oscar-díjra. Őszintén szólva most így hirtelen nem is tudom, hogy miért nem, annyira jó bőven volt, mint Rosamund Pike a Holtodiglanban, Reese Whitherspoon pedig kétség kívül nagyobb formátumú színésznő, de pont a Vadonban azért egyáltalán nem volt kiemelkedő. Szóval bőven befért volna közéjük a legjobb ötbe. Azt gyanítom, hogy a Cake azért maradt ki a szórásból, mert maga a film eléggé lapos.

Pedig a forgatókönyvíró Patrick Tobin elég durva dolgokat élt át. Bátyja, Tim Tobin ugyanis egyszer arra ment haza, hogy a felsége, a kilenc hónapos kislánya, az anyósa és az apósa is földön fekszik vérben fagyva, mint kiderült, mindenkit az após ölt meg. Tobin bátyja ezek után érthetően nagyon rossz állapotba került, többször próbált öngyilkos lenni, pedig a testvére attól kezdve állandóan vele volt. Ez alapján írta meg aztán Patrick Tobin, bátyja beleegyezésével, az öngyilkosság gondolatával erősen játszó Claire figuráját, akinek ugyan nem mészárolták le a családját, de egy autóbalesetben elvesztette a kisfiát, ő pedig olyan súlyosan megsérült, hogy folyamatos fájdalmai vannak, amit csak erős gyógyszerekkel tud némileg csillapítni.

A gyógyszer sem véletlen motívum a filmben, kiderült ugyanis hogy Tobin őrjöngő apósa hosszú ideje szedett egy antidepresszánst, aminek lehettek olyan súlyos mellékhatásai, amik az említett tragédiához vezettek. (Felmerült több iskolai mészárlás esetében is, hogy a kamasz gyerekeknek adott antidepresszánsok mellékhatása válthat ki olyan tudatállapotot, ami ilyen brutális cselekedetekhez vezethet.) Tobin bátyja egyébként be is perelte később a gyógyszercéget és meg is nyerte a pert.

Az említett tragikus életrajzi elemek ellenére, a Cake sztorija nagyon felszínesre sikerült, az elején lehet tudni, hogy honnan hová tart, milyen állomásokon és szereplőkön keresztül. Nem is ezért néztem hát végig, hanem Aniston miatt, aki tényleg elvitte a hátán a filmet. Volt persze segítője, például Anna Kendrick és Felicity Huffman, na és persze Sam Worthington, és feltűnik benne William H. Macy és Mamie Gummer, Meryl Streep lánya is.

A film annak ellenére, hogy rettenően közhelyes és kiszámítható, nem unalmas. Aniston miatt végig lehet nézni, teljesen elhittem neki, hogy szenved, hogy folyamatosan fájdalmai vannak, és jól hozta a semmivel sem törődő, cinikus, megkeseredett gyógyszerfüggő nőt. Ebben persze segítségére volt az arcára maszkírozott hatalmas sebhely, valamint a jelmezként ráadott borzalmas pizsamák és lógó kardigánok.

A történetről viszont sokkal többet nem tudok mondani. Claire a baleset után természetesen mindenféle terápiára jár, de semmi nem használ, és nem is hisz már semmiben, csak a gyógyszerekben. Fájdalmában csak bejárónője, Silvana (Adriana Barraza) marad vele, a film legjobb jelenetei egyébként amikor az ő civakodásuk feloldja a film kiismerhető drámaiságát. Claire-t közben erősen foglalkoztatja az öngyilkosság, és hogy hogyan vethetne véget a folyamatos fájdalmaknak, ami miatt nem tud sem ülni, sem aludni, sem létezni. Aztán a csoportban, ahová jár, az egyik nő, Nina (Anna Kendrick) meg is öli magát, és szelleme is folyamatosan kísérti Claire-t, így jut arra az elhatározásra, hogy felkeresi Nina volt férjét (Sam Worthington) és kisfiát, - aki egyébként az ő meghalt fiával azonos korú. A két alaposan sérült ember kezdi kihúzni egymást a gödörből. Mindehhez persze kell egy központi szimbólum, ez esetünkben a film címe, a torta , - teljesen fölöslegesen.

Ha lehet egy fogadásom, Jennifer Anistonból már nem lesz Oscar-díjas drámakirálynő. Tíz évig néztük a Jóbarátokban, minden mozdulatát, grimaszát, hangtónusát ismerjük. Én mondjuk szeretem Anistont, de ez kevés ahhoz, hogy a Boldogság bármi áron egy jó film legyen.