Essünk túl a nehezén: Gaspar Noé filmjében tényleg szexelnek az emberek, tényleg péniszt látunk bemenni vaginába és szájba, tényleg fröccsen a sperma (egy alkalommal az arcunkba a 3D-nek köszönhetően), és a színészek tényleg azt nyalják, amit látunk. Ez nyilván a Szerelem egyik legnagyobb vonzereje azoknak, akik mondjuk átaludták a 2000-es évek elejét, amikor feltűnt ugyanez a vonal olyan európai művészfilmekben, mint a 9 dal vagy a Dugj meg!, és a legnagyobb sokk azoknak, akik a cím alapján azt hiszik, hogy egy olyan romantikus filmre fognak beülni, amiben szexelnek az emberek, de illedelmesen a mellkasuk fölé húzzák a paplant utána.

Pedig a Szerelem romantikus film, méghozzá egy kifejezetten fájdalmas, és néha megható romantikus film, amiben nemcsak utalnak arra képmutatóan, hogy a szereplők mit művelnek az ágyban, hanem meg is mutatják. Persze ahhoz, hogy igazán élvezzük, el kell neki nézni a banális dialógusokat, de ha túltesszük magunkat azon, hogy olyan semmitmondó közhelyeket puffogtatnak a figurák, amiket szappanoperákban lehet hallani. Ha ez sikerül, akkor nem lesz akadálya annak, hogy megnyerjen minket magának Gaspar Noé és filmje. 

Aki egyébként úgy híresült el, mint egy igazi perverz fenegyerek, aki hagyta, hogy hosszú percekig erőszakolják Monica Belluccit, majd ugyanabban a filmben látványosan szétverjék valaki fejét egy poroltóval (Visszafordíthatatlan), meg csinált egy filmet egy szétdrogozott srácról, akit hallucinogén hatása alatt meglőnek, és végighaluzza a saját halálát, majd a születését (Enter The Void). Ezekhez képest, és a rengeteg kézimunka, orál, satöbbi ellenére a Szerelem kifejezetten visszafogott film, nincsenek benne percekig tartó, bolond kameramozgásokkal felvett jelenetek, nincs olyan őrület benne, mint az Enter The Void első, a főszereplő szemszögéből felvett tizenöt perce. A legdurvább, ami a korábbi Noéra emlékeztethet, az egy villogó villanykörte, és egy belső kép egy belső ejakulációról. Jó, az utóbbi azért elég markáns, még ha csak pár másodpercig is tart. Az egyetlen dolog, ami igazán hozza Noé fenegyerek-formáját, az a vágás. A Szerelemben nincsenek sima, passzoló vágások, minden snittet egy rövid fekete választ el egymástól. Ha jól emlékszem, ezt egyszer Lars Von Trier vagy a Dogme-kollektíva egyszer felvetette, hogy így kellene filmben vágni, hogy felhívjuk a figyelmet az egész műviségére, Noé szerencsére nem példát akar vele statuálni, hanem nagyon okosan használja, a Szerelem cselekménye ugyanis a jelen, a múlt, és néha még az annál régebbi múlt között ugrál. És mivel a film egyik legnagyobb dilemmája, hogy hogyan mutassa meg valami hiányát, Gaspar Noé elég jól átvágja a gordiuszi csomót azzal, hogy valaki az egyik jelenetben beszélget valakivel, majd egy feketével később már csak az előbbi figura áll a képen, láthatólag sokkal később. Többedszerre is hatásos. A 3D-ban már nem vagyok annyira biztos, hogy szükséges volt, azon az egyértelmű viccen kívül, hogy a sperma a mi arcunkba repül, csak pár jelenetben ad hozzá az élményhez. A szexjelenetekben semennyit.

A vágás mellett a kamerakezelés sem annyira magamutogató és felháborítóan akrobatikus, mint az előző filmjeiben, a legtöbb kép statikus, a szereplőket legtöbbször profilból látjuk, ahogy egymással csevegnek. A szexjelenetekben sem pörög-forog az operatőr, mozdulatlan tablókban szexelnek a szereplők, hogy legyen időnk mindent rendesen látni. Ezt a gondolatot már a Szerelem kezdőképe is demonstrálja: egy hosszú pár perces, meg sem moccanó beállításban látjuk, ahogy az egyik szereplő kiveri a másiknak.

Ilyen szerepekre csoda, hogy találtak színészeket, bár az igazat megvallva, a három főszereplőből pont az eredetileg hivatásos színész a leggyengébb: az amerikai Murphy-t játszó Karl Gusman kevésbé természetes, mint a két francia lányt alakító amatőrök, a cannes-i vörös szőnyegen sajnálatos okból teljes fogsor nélkül megjelenő Aomi Muyock és a szöges ellentéte, a szőke Klara Kirstin. Muyock a Szerelem igazi felfedezettje, a jóisten is filmbe teremtette, a film során változtatgatja a stílusát lerobbant junkie-tól a szemüveges-garbós művészig, és mindenben hiteles. Kirstinnek kevesebb idő jut, de ő is hasonlóan jó találat volt.

A legfurcsább a Szerelemben az, hogy mennyire személyes film ez Gaspar Noénak. A főszereplője egy filmrendező, legalábbis valaki, aki ezt állítja magáról. Kedvenc filmje a 2001, akárcsak Noénak. Két hangsúlyos név van a történetben, a Gaspar és a Noé, az utóbbi ráadásul meg is jelenik, és ő alakítja kicsit röhejes parókában. A női főszereplő festő, ahogy Noé apja is az volt az életben. A főszereplőt Murphy-t pedig édesanyjáról nevezte el. Azért furcsa az egész, mert a Szerelem története fájdalmas, a sok szex alatt arról szól, hogyan hullik forgácsolódik szét egy kapcsolat az olyan dolgok miatt mint a féltékenység, az unalom, a felelősség, vagy a drogok, miközben az örök szerelem ígérete, ami annyira csábító volt, szertefoszlik. Csak éppen ezt úgy mutatja meg, hogy amikor dúlt a boldogság, akkor a szereplői selymes zenére, színes párnák között, hosszan és türelmesen szeretkeznek. Amikor beüt a rossz, akkor sikátorokban, elektróra basznak.

Én az Enter The Void után nem számítottam egy olyan filmre, mint a Szerelem. Az is igaz, hogy azután valahogy nem nagyon volt merre továbbmenni, az maga volt a túlpörgetett őrület. Hozzá képest a Szerelem tényleg olyan, mintha Noé le szeretett volna nyugodni, és történetet mesélni. A története nem a legerősebb, de ahogyan elmondja, az nagyon is az.