A film egy Joy Mangano nevű nő életén alapul, aki a kilencvenes években megújította a felmosóipart. Az életrajzi filmek sok buktatót tartalmaznak, még egy érdekes ember élete sem annyira érdekfeszítő annak minden pillanatában, hogy menten filmet forgathassunk róla – viszont ha kihagyunk dolgokat, akkor a forgatókönyv szétesik, nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy minicliffhanger vagy drámai csúcspont után blende le, és kiírják, hogy húsz évvel később. Válogatni kell, szelektálni, összevonni és kitalálni konfliktusokat, hogy egy koherens egész film lehessen, O. Russell a Joy esetében egy olyan nő életéből választott egy momentumot – bár kétségtelenül az egész életét meghatározót –, aki a valóságban legalább száz bejegyzett találmányt árul a Home Shopping Network nevű amerikai tévéshopon keresztül.
A sztori ennek megfelelően nem teljesen igaz, hál' istennek, mert a valóság sokkal kevésbé lett volna izgalmas. Joy egy olyan családban el, amiben egymás hegyén-hátán tobzódik négy generáció, persze egy fedél alatt: a nagymama, aki Joyt tökéletesnek és tévedhetetlennek látja, Joy szappanopera-függő anyja és az ő elvált férje, valamint Joy és a gyerekei – a pincében meg az elvált férj, mert miért ne. A film első harmada ezt a fura, kaotikus családot vázolja fel, és ugye itt rejlik a legtöbb lehetőség a karakterépítésre, itt foglalkozik ezzel a legkevésbé O. Russell, akit mintha az egész film alatt hidegen hagyott volna, hogy olyan színészekkel dolgozhat együtt, mint Robert de Niro (dettó harmadjára) vagy Isabella Rossellini, nem instruálta, vezette őket, csak hagyta, hogy csináljanak, amit akarnak, amiből az esetek nagy részében ripacskodás lett (időskorára de Niro eleve hajlamos erre).
IMDb: 6,7/10
Rotten: 58%
Metacritic: 55%
Index: 7/10
Pedig izgalmas ez a rész is, a klasszikus görög drámák szabályai szerint Joy elé egyre több és nagyobb akadály gördül, az apját visszahozza az új nője, hogy neki már nem kell, mert gyökér, így beköltözik a pincébe, ahol az elvált férj lakik, és akit a fater persze rühell, odafent Joy anyja csak a tévét nézi mély depressziójában, és rendszeresen eldugítja a vízvezetéket, amit Joynak kell megcsinálnia, a nővére (aki egyébként kitalált személy) folyamatosan baszogatja, féltékenykedik rá, plusz kirúgják a munkahelyéről. Mindezt egy harmincperces, folyamatos, pergő dialógussal teli, állandóan mozgó kamera előtt bemutatott monstre jelenetsor alatt kapjuk meg, amit sajnos a nagymama narrál, és azért sajnos, mert ezzel egy plusz közvetítői közeget kapunk a film főszereplője, a történet központi alakja és közénk. A rendező annyira szerette ezt a végtelenül tömény első részt, hogy nem volt szíve lelassítani, csak egy percre kiültetni Joyt a verandára, hogy nézzen maga elé, és kicsit kiszálljon a mókuskerékből. Kár, mert hatásosabb lett volna.
Joyról már a film elején kiderül, hogy mindig is szeretett új dolgokat kitalálni, megvalósítani, mert okos nő, de hiába ment el egyetemre, a család miatt ott kellett hagynia (a valóságban nem így volt), mert valakinek dolgoznia is kell, ugye. Az első találmányát nem jegyeztette be a hivatalnál, és meg is szívta, más megtette helyette, és milliomos lett, de majd a második, az majd Joynak is meghozza a boldogságot. Az önkicsavaró, mindent felszívó szuperfelmosórongy persze nem születik meg csak úgy, kell hozzá tőke, gyártósor, ügyvéd, meg sok kínlódás – ez a része a filmnek az amerikai álom előtt tiszteleg, a kisember előtt, aki, ha nagyon akarja, megvalósíthatja a terveit, mert ez Amerika, kérem szépen, itt mindenkinek van esélye erre.
Az út természetesen rögös, külső és belső akadályok kerülnek Joy útjába, és itt már kiegyenesedik a forgatókönyv is, nagyszerű az építkezés, Joy megy előre, és ha kell, átmászik a falakon, amiket a sors emel elé, a falak egyre magasabbak, egészen addig, míg el nem jutunk egy olyanhoz, amit nem lehet megmászni, ahol már nincs tovább. Az érzelmi hullámvasútra felültetett néző meg csak néz, és markolja a karfát, nehogy feladd, baszd meg, suttogja a popcornos vödörbe, mert a film ekkorra már teljesen a hatása alá vonja.
Ha az első harmada is ilyen lett volna, az Oscar-nevezés sem lett volna messze, komolyan, a sztoriban simán benne van a lehetőség, csak mintha a rendező elkapkodta volna az indítást. Lawrence nagyszerű a szerepben, elképesztő intenzitással játszik, remélhetően kap is érte egy Oscar-jelölést, megérdemelné. A forgatókönyv nem a legjobb, a rendezés néha szellős és céltalan, a film zenéje, jelmezei és díszletei viszont nagyon jók lettek, a teleshopos jelenetsor pedig nekem az év egyik legjobb tíz percét adta, már ezért érdemes megnézni a filmet.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon