A jó fej szomszéd csaj, akivel sörözni akarsz

Hollywood kétfajta színésznőt szeret, a skála két végpontját, ellenpólusát: a megközelíthetetlen sztárt, akiről kamaszfiúktól a vállalatigazgatóig ábrándoznak a férfiak, és a szomszéd lány típust, akivel mindenki haverkodni akar. A köztes állapot nem igazán eladható, illetve egy ideig igen, utána viszont a művészfilmes manírok és az unott arccal letudott sajtóesemények a kritikusokat és a rajongókat is a plafonra kenik. Jennifer Lawrence viszont úgy lett a legjobban fizetett színésznők egyike, hogy viselkedésében, hozzáállásában semmit nem változott, és pont olyan bolond, mint amilyen 2005-ben volt, amikor először szerepelt a képernyőn – egy tévéreklámban, amiben az MTV My Super Sweet 16 című realitysorozatát promózta, 15 évesen. És innen tíz év alatt eljutott oda, ahová pályatársai közül csak nagyon kevesen tudtak.

Az volt a terv, hogy öt évig színészkedem, utána meg visszamegyek Kentuckyba ápolónőnek. Ezt bebuktam.

Ha valaki rákeresne Jennifer Lawrence-re, amint beírja a Google-ba, hogy Jennifer, az első találat a 25 éves színésznő lesz, a nála jóval régebb óta a pályán levő Jennifer Aniston, a filmek mellett zenei karrierrel is büszkélkedő Jennifer Lopez vagy az Alias című sorozat sztárja, Jennifer Garner csak utána jön. Lawrence nevére 211 000 000 találatot ad a Google, a legjobban fizetett férfiszínészre, Robert Downey Jr.-ra csak 23 900 000-et. Az egész világ odáig van a csajért. Pedig annak idején, amikor elindult a pályán, semmi nem mutatott arra, hogy később az lesz a meglepetés, ha nem jelölik Oscar-díjra (és nem esik hasra élő adásban, miközben a díjért megy fel a színpadra).

Kentuckyban született, melóscsaládba, az apja az építőiparban dolgozott, az anyja egy nyári táborban volt felügyelő. Senki nem mondta neki, hogy színészkedjen, és gyermekkora nem volt ugyan kifejezetten boldogtalan, de rózsásnak is csak barokkos túlzással mondaná. Mindig is furának tartotta magát, és a környezete is így kezelte, a mostanában adott interjúiból az derül ki, hogy míg a felszínen azt mondogatta, hogy orvos vagy nővér szeretne lenni, legbelül pontosan tudta, hogy nem erre tart. „Az ágyban fekve mindig is híresnek láttam magam, színésznőnek vagy tévériporternek, akinek az arcát mindenki ismeri" – mondta a Vouge-nak még 2013-ban. Jó tanuló volt, mert sokkal több esze volt társainál, viszont soha nem volt a társaság közepe, általában kiközösítették, mert nem értették a humorát.

Egyszer az a hülye ötlete támadt, hogy kiugrik a buszból menet közben, mire a szülei azonnal egy terapeutához vitték, aki egy rakás antidepresszánst írt fel neki. 15 éves koráig Jennifer Lawrence távolról sem volt olyan bohókás, mint amilyennek most látjuk, és csak akkor nyílt ki igazán, amikor otthagyta a gimnáziumot (pontosabban két évvel korábban érettségizett le, mint kortársai), és a színészetre koncentrált. A nagy felfedezés, mert ugye minden színésznő életébe van egy ilyen Meghatározó Pillanat, egy New York-i kirándulás alatt jött el, egy évvel azelőtt, hogy végleg feladta volna a tanulást: egy modellügynök észrevette az utcán, lefotózta, és bekerült egy adatbázisba, aminek köszönhetően megkeresték a My Super Sweet 16 című reality reklámfilmjéhez. 

Innen az út a tévébe vezetett, ahogy általában szokott, mert meglepetés ide vagy oda, a mai A-listás színészek, akik nem mellesleg elég nagy számban pont a tévébe igyekeznek vissza, nagy többségükben itt kezdték karrierjüket, és a magyar színészekkel ellentétben ebben semmi kivetnivalót nem találnak. Lawrence első komoly munkája a TBS nevű adó The Bill Engval Show című sitcomjában volt, ahol állandó szerepet kapott a főszereplő legidősebb lányaként. A sorozat 2007 és 2011 között volt műsoron, Lawrence összesen 30 epizódban alakította Laure Pearson szerepét. Engvall később azt nyilatkozta, hogy amint meglátta az akkor 17 éves lányt, menten tudta, hogy sokra viszi majd, mert „megvolt benne az az önbizalom, tehetség és akaraterő, ami egy hollywoodi karrierhez kell”.

A sajtó már ekkor is nagyon szerette a nem túl nagy nézettségű sorozatban szereplő kansasi lányt, a sztorija tökéletes volt a bulvárlapoknak és a szakmai sajtónak is (falusi lány betör Hollywoodba), és 2008-ban már America’s Sweetheart, azaz Amerika kedvenceként emlegették. Pedig nem felel meg a hollywoodi szépségideálnak, nem nullás ruhákat hord, 175 centi magas és 63 kiló, ráadásul imádja a pizzát és a hamburgert, és nem érdekli, mit mondanak az ügynökei, ha éhes, eszik. Az Éhezők viadala után meg is kapta, hogy kicsit nagydarab lett Katniss a filmben, mire azzal reagált, hogy őt Hollywoodban a kövér színésznők közé sorolják, de leszarja, mert nem fog egy szerep kedvéért sem fogyókúrázni.

Nem leszek az a színésznő, aki miatt akár csak egy kislány is kihagyja a vacsorát, és éhesen fekszik le.

A sitcom előtt azt is megmutatta, hogy nemcsak vicces, de drámai színésznőnek is jó, kisebb szerepeket kapott a Döglött akták és a Médium epizódjaiban, amiről később azt mondta, hogy nagyon sok mindent tanult belőle, a The Bill Engvall Show-ért pedig azért volt hálás nagyon, mert elég pénzt keresett vele, hogy elkezdhesse független filmes karrierjét. Első szerepe egy kis mellékszerep volt a Garden Party című, Los Angelesben csellengő fiatalokról szóló tinidrámában, aminek kritikáiban szóra sem méltatták, de igencsak ő járt ezzel legjobban a szereplőgárdából.

2008-ban forgatta le a Poker House című filmet, amiben a Holtpontban és a Tank Girlben még ígéretes, de utána a süllyesztőbe kerülő Lori Petty rendezte, és azzal a Chloë Grace Moretzszel játszott együtt, aki Hollywood új hullámának egyik prominens képviselője. Ebben a filmben Lawrence egy rémes körülmények között élő lányt alakított (az anyja drogos prosti, a testvéreit és őt is bántalmazzák, egy kuplerájban élnek), akit az anyja stricije megerőszakol, szóval elég meredek váltás volt ez a sitcom mesterséges jókedvétől. A kritikusok a filmet közepesre értékelték, de azt mindenki kiemelte, hogy Lawrence és Moretz játéka miatt érdemes megnézni. A forgatás után a színésznő kénytelen volt ismét terápiára járni, mert a szerep nagyon megviselte lelkileg, és túl fiatal volt ahhoz, hogy feldolgozhassa a karakter szenvedéseit. Alakításáért egyébként elnyerte a Young Artist Awardot (fiatal művészek díját).

Ehhez képest a következő szerepe sem volt fáklyásmenet: Guillermo Arriaga első filmjében, a The Burning Plainben (Megváltás) Kim Basinger lányát kellett eljátszania, aki rágyújtja az anyjára és szeretőjére a lakókocsijukat, hogy csak egy példát ragadjunk ki a filmből, amiben Lawrence karakterét idősebb korában Charlize Theron játszotta el. Ezt a filmet sem nagyon szerették sem a kritikusok, sem a nézők, de Lawrence bebizonyította, hogy sokoldalú, és van benne valami, amire odafigyelnek az emberek. Az USA-ban csak 2009-ben bemutatott dráma után kapta meg azt a szerepét, ami után már nem szívesen ment vissza a tévébe: a Winter’s Bone (A hallgatás törvénye) női főszerepéért Oscar-díjra jelölték, a film a Sundance fesztivál nagydíjasa volt, és további 57 díjat sepert be.

Lawrence itt nőtt fel igazán, az arkansasi hegyvidéki lányt alakítva, aki amellett, hogy fogyatékkal élő anyjára és testvéreire vigyáz, igyekszik megakadályozni, hogy kilakoltassák a házukból. Ez a szerep, nyilatkozta később, azért volt fontos számára, mert igaz, hogy egy 17 éves lányt alakított, de egy nagyon erős anyaszerepet is el kellett játszania, és mivel eddig csak áldozatszerepben bemutatott nőkkel találkozott a filmjeiben, ezt nagyon értékelte. Alakítása mindenkit lenyűgözött, és a friss, jól eladható tehetségekre vadászó mainstream Hollywood lecsapott rá, és ugyan két kisebb filmet még leforgatott (Like Crazy – Őrülten hiányzol, The Beaver - A holdkóros), de ekkor már két nagy franchise is kinézte magának.

Soha nem tudom, mi fog kijönni a számon, és ez borzasztó. Ennek én rohadtul nem tudok örülni. Majd ha felnövök, odafigyelek arra, mit mondok.

Miközben Lawrence a 2011-s X-Men: First Classre és az egy évvel későbbi Éhezők viadalára készült, a hollywoodi celebgépezet kezdte volna kézbe venni, és „rendes” színésznőt akar formálni belőle, aki nem sörözik, ad iszonyú vicces interjúkat, mindig tudja, hogy kell viselkedni, és tud magas sarkúban közlekedni, de hiába. Lawrence-t a mai napig nem érdekli Hollywood, mármint nem abban az értelemben, mint kortársai nagy többségét. Nem keresi a rivaldafényt, de ha paparazzók fotózzák, legalább pózba vágja magát, és amikor a rajongók megrohanják, mindenkinek ad autogramot, és nem a testőreivel vegzáltatja azokat, akikből tulajdonképpen él. Az, hogy megmaradt normális, földön járó fiatal nőnek, minden korosztály számára szimpatikussá teszi, és ez konkrétan forintosítható tulajdonság, hiszen a filmjeire beül a nyugdíjas és a tinilány is. 

Hollywoodban persze nem hülyék dolgoznak, és amikor a sajtósok és pr-szakemberek látták, hogy Lawrence pont olyan keményen melózik, mint bármelyik profi, és minden promóciós kötelezettségének eleget tesz, miközben nagy ívben tesz arra, hogy az újságok mit írnak róla, inkább ráfeküdtek arra, hogy a Jennifer Lawrence, a jó fej szomszéd csaj képet erősítsék. Nem volt nehéz, csak annyi dolguk volt, hogy valaki mindig odafigyeljen arra, merre jár a színésznő, és kivel beszél – tuti lesz egy olyan videó naponta, amit érdemes lesz a közösségi oldalakon futtatni. Lawrence pedig ahogy egyre ismertebb lett, és egyre több helyre hívták talkshow-kba és más haknikra, annál több muníciót szolgáltatott a valóságra felhúzott, nagyon is tudatos és hatékony marketingkampányhoz.

Amikor aláírt az X-Men-franchise-hoz, nem sejthette, hogy egy évvel később Oscar-díjat fog kapni a Napos oldal című film főszerepéért. Mivel eredendően elég prűdnek tartja magát, és nagyon nem szereti a testét mutogatni (kinek mi köze hozzá, tartja), a képregénysorozatban alakított alakváltó Mystique megformálása mostanra terhes lett lett neki (kék festék fedi a testét, így kell játszania), de nem szállt ki a franchise-ból, és leforgatta az X-Men: Az eljövendő múlt napjait, valamint a legújabb, X-Men: Apokalipszis című darabot is – igaz, újabb filmet már nem vállal, és nem hosszabbítja meg a szerződését. Az igazi áttörést persze nem ez a szerep, hanem az egyik legnépszerűbb tinidisztópia-sorozat, az Éhezők viadala Katniss Everdeenje hozta meg számára, itt lett belőle világsztár.

A hálószobámban semmiféle varázslatos dolog nem történik. Esküszöm, vissza fog nőni a szűzhártyám.

Az csak az események különös egybeesésének köszönhető, hogy abban az évben, amiben kijött az Éhezők viadala, jelent meg a mozikban a 2013 februárjában Oscar-díjat hozó Napos oldal is, amiben Lawerence megkezdte azóta is tartó együttműködését David O. Russell rendezővel és Bradley Cooperrel. Eddig három közös filmet forgattak (Cooperrel négyet), az intim Napos oldal után az Amerikai botrány című szélhámosfilmet és a most mozikba került Joy című drámát, amit a rossznyelvek szerint csak azért mutattak be már tavaly Amerikában, hogy Lawrence-t és a filmet Oscarra lehessen jelölni érte.

Aki csak az egyik oldaláról ismeri, a verekedős-nyilazós akcióhősösről, az nagyon elcsodálkozhat azon, mennyire sokoldalú színésznővé érett Lawrence. A korai filmek tinicsajait A hallgatás törvényében váltotta fel a kemény nő alakja, a Napos oldalban már egy labilis, kiszámíthatatlan nőt, Tiffanyt alakítja zseniálisan, az Amerikai botrányban pedig egy kissé kattant, közönséges, de szerethető nőt hoz szintén Oscar-jelölést érően. A karrierjét, pontosabban a jövőjét két év a 2012-es és 2013-as csinálta meg neki, 2012-ben az Éhezők viadala anyagi, a Napos oldal szakmai sikert hozott neki, a következő évben jött még egy Éhezők viadala film és az Amerikai botrány, és még az is belefért, hogy 2014 elején került mozikba a Serena, amit a közönség és a szakma egyaránt utált, hiszen jött a menetrendszerű világmegváltás (Éhezők viadala 3), és emellett foglalkozhatott a saját dolgaival is.

Most, hogy az Éhezők viadalának vége, Lawrence azt mondta, köszöni, de újabb franchise-t nem fog bevállalni, mert már nem érdeklik az ilyen filmek. A Joy után érkezik majd az X-Men: Apoklapiszis, és most forgatja a Passengers című sci-fit, amiben Chris Pratt oldalán szerepel, és bevállalt egy olyan ágyjelenetet is, amihez nagyon be kellett rúgnia, mint azt mesélte egy interjúban. Elvállalta Darren Aronofsky egyelőre cím nélküli új filmjét, amiről semmit nem lehet tudni, még a történetét sem, csak annyit, hogy Lawrence-re építik az egészet. Utána rendezni fog, egy Project Delirium című filmet, ami egy hatvanas években levezényelt, félresikerült LSD-kísérletről szól, majd barátnőjével, Amy Schumerrel közösen ír egy forgatókönyvet, amiből ha film lesz (lesz), ők ketten alakítják a főszereplő testvérpárt.

Amerika legújabb kedvence 25 évesen ott tart, hogy 20 millió dollár alatt nagy filmet nem vállal el, 2014. június 1. és 2015. június 1. között pedig 52 millió dollárt keresett filmjeivel és reklámszerződéseivel, utóbbiak közül a Dior fizeti meg a legjobban, 15 millió dollárt kap tőlük. A színésznőt saját bevallása szerint annyira nem izgatja a pénz, az igazságtalanság viszont annál inkább, ezért is borult ki egy kicsit, amikor a Sony-hack után közzétett emailekből kiderült, hogy az Amerikai botrányért kevesebb pénzt kapott, mint férfi szereplőtársai. A film két női szereplője, Amy Adams és Lawrence a haszon 7-7 százalékát kapta meg, míg Bradley Cooper, Christian Bale és Jeremy Renner 9-9 százalékot tehetett zsebre.

A siker titka persze nem csak a klasszikus keményen kell dolgozni, és minden sikerülni fog mantra, és nem is csak a színésznő valóban elbűvölő személyisége. Erről ő egyébként azt mondta, hogy tisztában van azzal, hogy senkit nem szeretnek örökké, és eljön majd az a nap, amikor besokallnak az emberek tőle, és akkor nagy pofára esés jön. A titok nyitja a szerepválasztásban rejlik. Lawrence és Kristen Stewart nagyjából ugyanakkor indult, és vannak átfedések is a pályájukban, egy ponton pedig nagyon úgy nézett ki, hogy Kristen Stewart lesz az, ami jennifer Lawrence lett. Nem így történt. Lawrence sokkal okosabban választott magának filmeket, az indie projektjei is nagyobbat szóltak, és nem került be soha abba a skatulyába, amiből a kolléganő éppen most rágja ki magát sírós arccal. J-Law, ahogy elnevezte a sajtó, soha nem lesz úgy Katniss, ahogy Stewart lett Bella. És ennek mindenki csak örülhet.