A sport ellen beoltott nézőket is kiüti

Sportfilmet mindenki látott már, van benne egy sportoló vagy egy csapat, a történetek 99 százalékában kutyaütők vagy annak tartják őket, majd lassított felvételek, az objektívbe belecsillanó napfényben levezényelt edzések és legalább egy szerelmi szál után a bénák legyőzik a kivétel nélkül minden esetben rémesen antipatikus ellenfelet, vagy legalább egy erkölcsi győzelemmel felérő ikszet kihoznak ellenük. Az első ilyen forgatókönyvet a Bibliában rejtették el egyébként. A Rocky-filmek közül az első azért volt nagyon jó, mert a megszokott formula minden eleme megvolt benne, és a vége úgy tudott happy end lenni, hogy közben Rocky (spoiler) papíron pont olyan lúzer maradt, mint volt, de a katarzis anélkül is működött, hogy Apollo Creed fejét Balboa leszakította volna. Az ezután következő filmek közül a Rocky II még jó volt, de ha jót akar magának az ember, átugrik a többin, és menten a Creedre vált, ami nem hivatalos folytatás ugyan, tehát nem Rocky 7, hanem egy új franchise alapfilmje, viszont érzelmileg pont akkorát üt, mint a nagy előd, a Rocky első része.

Ryan Coogler rendező egy olyan filmet akart forgatni, mint amilyen a Rocky volt annak idején, és csak annyira modernizálta a sztorit (ő az egyik írója is) és a képi világot, hogy a nézők ne érezzék időgépben magukat. A Fruitvale Stationnel számos kritikusi elismerést begyűjtő rendező, akit nem mellesleg tényleg jelölni kellett volna Oscarra idén (is), ismét azzal Michael B. Jordannel forgat, akinek minden esélye megvan arra, hogy a következő 15-20 év egyik meghatározó színésze legyen, és ebből szempontból kurvára mindegy, hogy ő is fekete, mert a tehetségnek nem szabad(na) ilyen korlátokat ismernie. Jordan a Creedben Apollo fiát, Adonist alakítja, aki a poklot megjárva emelkedik fel magasra, hogy az első nyilvánvaló párhuzam meglegyen Balboával. A srác Apollo Creed balkézről született fia, akit az apja soha nem ismert el magáénak, intézetben nő fel Los Angelesben, és már gyermekként is annyi őszinte, érthető düh dolgozik benne, aminek csak egy szelepét ismeri: verekszik. Sokat és jól. A gének, ugye.

A kilátástalan helyzetből apja felesége emeli ki és veszi magához, felneveli mintha sajátja lenne, és ad neki egy biztos hátteret - ha nem bokszfilmről lenne szó, az ifjú Creed, akinek az öklén kívül az esze is a helyén van, biztos megoldana valami nagyon bonyolult egyenletet, és bankigazgató lenne belőle, de mivel ez nem olyan film, az ösztöneire hallgat, és otthagyja az öltönyös melót, hogy bokszolhasson, hogy megidézhesse magában az apja szellemét. Aztán elmegy Philadelphiába, hogy megkeresse Rockyt, aki majd igazi bokszolót farag belőle, és talán megérteti vele, mitől volt olyan nagyszerű ember az apja, akit soha nem ismerhetett. A film ezen a ponton nagyon könnyen belefulladhatott volna a sportfilmes klisék zenés montázstengerébe, a közös edzések után a főhőst láthattuk volna, ahogy otthon egy CREED feliratos gatyát hímez magának, miközben mátkája egy hasig kigombolt ingben viszi neki a cérnát, és megértően simítja végig párja kockahasát.

A Creed viszont nem egy ilyen film, hanem olyan, amiben ez a végtelenül dühös, konok és eltökélt faszi nem hajlandó az apja nevén ringbe lépni, és Adonis Johnsonként verekszik. Az elkerülhetetlen szerelmi szálban a csaj (Tessa Thompson) nem úgy viselkedik, ahogy az ilyen filmekben megszoktuk, de hát szinte egyetlen egy szereplő sem azt csinálja, amit várunk tőlük, legfeljebb a főhős elé akadályként görgetett bokszolók, na ők gyökerek, ahogy azt elvárjuk tőlük, de minden esetben erősebbek és esélyesebbek, mint Adonis, hogy az underdog feeling végig meglegyen, és szívből drukkolhassunk a főszereplőnek. A rendező párszor visszautal a Rockyra azért, de most tegyük a kezünket a szívünkre, ha lehetőségünk lenne rá, nem beletennénk mi is a filmbe egy utcai rohangálásos edzést? Dehogynem. A sztori szépen halad előre az elkerülhetetlen, és már az első percben kitalálható befejezés felé, de hát egy sportfilmtől nagy meglepetést vagy csavart nem várhatunk.

A forgatókönyv néhányszor cserben hagyja a színészeket, akik megkínlódnak a szájbarágós dialógusokkal, mintha a Creed nem egy film lenne, hanem hangjáték, amiben az olyan mondatok, hogy “én most nagyon dühös vagyok” még szódával elmennek. Ezen kívül viszont nem lehet belekötni a filmbe. A színészek mind elsőrangúak: Stallone például élete alakítását nyújtja az öreg Balboa bőrében, Michael B. Jordan pedig amellett, hogy szanaszét gyúrta magát a szerepért, és valamennyire bokszolni is megtanult, olyan átéléssel és szenvedéllyel alakítja a karaktert, hogy egyáltalán nem is látjuk a színészt a vásznon, Jordan és Johnson eggyé válik, és úgy drukkolunk ennek a rém szimpatikus kölyöknek (tessék megnézni a Friday Night Lights című tévésorozatot is, ott is nagyszerű), mintha a mi kutyánk kölyke lenne.

Coogler ráadásul nem lehaknizta a filmet, hanem igyekezett valami újat, szokatlant belevinni a képi megjelenítésbe, amihez A pankrátorban is lenyűgöző képeket produkáló Maryse Alberti segítette. Nagyon tessék figyelni arra a bokszmeccsre, amiben Adonis egy szénné varrt bokszolóval küzd meg (nem mellesleg a filmben szereplő ellenfelek mindegyike profi bokszoló), mert amit látunk, azt egyszerre, vágás nélkül vették fel. Nincs trükk, mint a Birdmanben vagy a Gravitációban, egy hónapig rakták össze a jelenetet, amit végül 13 alkalommal vettek fel, és csak a 11. és a 13. felvétel volt használható (a többit elbénázták valahol). Lélegzetelállító a látvány, olyan közel vagyunk a küzdelemhez, amilyen közel egy kamera egyáltalán merészkedhet két, egymást csépelő palihoz. Van még egy vágás nélküli, vagy annak tűnő, hosszú jelenet a filmben, ami teljesen más okból működik, de ezt fedezze fel mindenki magának.

A Creed az a bokszfilm, ami akkor is a székbe szegez, ha egyáltalán nem érdekel a boksz, és nem szereted Stallonét, és mire a végére érsz, már az sem érdekel, hogy miért nem szeretted a filmet az elején - egyszerűen nem akarod, hogy vége legyen, mert amikor ennyi tehetséges ember dolgozik a kamera mögött és előtt, akkor azt órákig képes vagy elnézni. Nyugi, ha minden igaz, lesz folytatás.

A Creed végét itt beszéljük ki, ott kommentelheti is a cikket.