Greta Gerwig elkészítené a Barbie folytatásátAz Egy tökéletes nap hivatalos besorolása komédia. Ez csak abban az esetben állja meg a helyét, ha valaki egy NAV-vizsgálat vagy egy végbéltükrözés, esetleg a kettő kombinációja közben is tud röhögni. A film ugyanis nem vígjáték, és fekete komédiának sem mondanám, az mondjuk A ronda ügy. A 22-es csapdája, amire kétségbeesetten hasonlítani akar, egy kiváló szatíra, a MASH, amit meg az elképesztően menő karakterek miatt irigyelt meg, egy forgatókönyv és elképzelés nélküli, tudatmódosító anyagok hatása alatt felvett, nagyon vicces mestermű. És hiába lopkodunk innen-onnan a filmhez inspirációt, ha az alapötlet tök felesleges, azon Benicio del Toro sem tud érdemben változtatni.
IMDb: 6,9/10
Metacritic: 65%
Rotten: 61%
Index: 5/10
A film a balkán háború végén játszódik, és tulajdonképpen 24 óra története, ami viccesen mutatná be egy képzeletbeli segélyszervezet alkalmazottainak mindennapjait, azt, hogy mivel jár egy olyan helyzetben az emberi sorsokra odafigyelni, amiben tulajdonképpen még nem is minden harcoló fél tudja, hogy már vége a banzájnak, nem kell népet irtani többé, béke van. És értem én, hogy cinikus félmosollyal is meg lehet ezt a helyzetet közelíteni, és lehet arra koncentrálni, micsoda abszurd helyzetet eredményezhet az, hogy a segélyszervezet emberei egy kútból egy hullát akarnak kiemelni (mert tulajdonképpen erről szól az egész film), de ebben látszólag minden körülmény igyekszik megakadályozni őket, de ha ezt tényleg komikusan akarom feldolgozni, akkor fullba kell tolni a Kusturicát, nincs helye a visszafogott távolságtartásnak.
A Egy tökéletes nap viszont pont olyan film lett, aminek rendezője, a spanyol Fernando León de Aranoa nem tudta eldönteni, hogy mennyit akar érzékeltetni a borzalmakból, azokból a mindennapokból, melyekből valaki, aki nem él ott, semmit nem tudhat, hiszen nem tapasztalja meg a saját bőrén, hogy milyen úgy kihajtani a teheneket a mezőre, hogy közben minden egyes óvatlan lépés (jó esetben) a fél lábába kerülhet az embernek, és így tovább. A főhősök, Mambrú (Benicio Del Toro) és egy Bé néven ismert hippi (Tim Robbins) a segélyszervezet kiégett, sokat látott alkalmazottai, nincsenek illúzióik a feladatukat, “küldetésüket” ileltően, és beletörődtek, hogy az ő dolguk abban a rendszerben, amit az ENSZ kialakított a Balkánon, kimerül a szar lapátolásában, és ezt tessék szó szerint érteni. Mambrúnak egy hete van hátra a melóból és mehet haza a csajához, és ha van jó pontja a filmnek, akkor az az, hogy a bemutatott 24 óra végére nem ott tartunk, ahol ilyenkor szoktunk, hogy Mambrú majd egy félmosollyal az arcán újabb évre ír alá, és közben a háttérben egy jócsaj mosolyog hozzá.
Jócsaj van a filmben, és meglepetésere köze is van Mambrúhoz, őt Olga Kuryenko alakítja, de csak annyira él a színészi eszköztárával, hogy mosolyog, és ha jól számoltam egyszer összeszorítja a száját. Nem nagyon kell mit csinálnia egyébként sem, a film ne róla, és a Bé mellé beosztott újonc francia önkéntesről (Mélanie Thierry) szól, a nők ebben a filmben vagy azért vannak, hogy lesújtó pillantásokat vessenek rájuk (amikor beszélnek), esetleg rosszul legyenek (amikor meglátnak egy hullát). Karakterfejlődésről, a sztorit, a történést előmozdító szálról ne is álmodjanak, egy piros bőrlabdának is fontosabb szerep jutott a filmben, mint nekik, és nem, nem túlzok.
Amiben a film nagyszerű, az annak az 1995-ös helyzetnek a felvázolása, amiben a balkáni országok (melyek közül bármelyikben játszódhatott volna a film egy kiírás szerint) a háború végnapjaira jutottak. Letargia és fásultság a civil lakosság körében, elképesztő árak a feketepiacon, a kényelmes moziban, popcornt zabálva elképzelhetetlennek tűnő kilátástalanság, amiben a másnapi ebéd is kardinális kérdés, hozzá az ENSZ fafejű bürokratizmusa és az attól negyedóránként ökölbe szoruló kezünk - ha a forgatókönyvön egy kicsit dolgoztak volna, és erre figyel oda, Del Toro és Robbins karakterét és a melléjük rendelt tolmácsot (Fedja Stukan) a nők totális elhagyásával állítja a középpontba, akkor ez egy nagyon jó kis dráma lehetett volna. Kusturica kezében meg egy harsány, szórakoztató etűd. Így meg egy unalmas, szenvelgő, borzasztó zenére felhúzott, feleslegesem film.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon