Béna síugróról is lehet jó filmet forgatni

Egy film nem attól lesz jó, hogy egy nagy stúdió beletol 200 millió dollárt, felvesz hozzá egy felkapott rendezőt, és leigazol pár szép nagydarab embert, akik jól mutatnak pizsamanadrágban is. Attól, hogy pár fehérneműmodell és kockaállú macsó zöld háttér előtt hajigál autókat és földön kívüli fenyegetéstől óvja meg a bitekből nagy műgonddal felépített világot, még a nézőben nem biztos, hogy sikerül igazi érzelmeket kiváltani.

Nem elég a patikamérlegen kimért konfliktusokból, lekutatott panelekből felrajzolt karakterekből álló forgatókönyvet felmondani, mint a házi feladatot. Persze mindez abban a pillanatban megdől, hogy a nagy blockbustereket az ember agyába sulykolja az újabb 200 millióba kerülő reklámkampány, és ha eleget látja az ember, hogy Superman v Batman, akkor el is megy, és vesz egy jegyet, hogy aztán a popcornos vödörben turkálva nézegesse a szürkés árnyalatú 3D-filmet, amiből a mozi után a filmélmény helyett csak az a kényelmetlen érzés marad meg, hogy megint túl sokat evett. 

Az Eddie, a sas nem ilyen film. A Fox forgalmazza, 23 millió dollárt költöttek el rá, annyit, amiből egy Robert Downey Jr.-hakni éppenhogy csak kijön. Nincsenek benne robbanások, nem kell megmenteni a világot sem, a tétje kicsi, már ha van egyáltalán, és nagyon személyes. Ha Eddie-nek nem sikerül a Nagy Feladat a filmben, attól nem szűnik meg az ismert világ, nem fognak minket leigázni a földönkívüliek, és nem mond le egy államfő sem. Mégis ez az első jó film 2016-ban. 

Mindenkiben ott lakozik a hérosz, gyerekként mi akarunk lenni az utolsó vadat viharban is beterelő juhász, a vb-döntő utolsó percében győztes gólt ollózó csatár vagy szimplán csak az anyák napi ünnepségen legjobban szereplő kisember, ez valahol mindegy. Ez a film arról szól, hogy ha van egy álmunk, akkor azt akkor sem kell feltétlen feladnunk, ha az apánk egy kőporos, vakolásfetisiszta melós, akinek a világa a malterrel kezdődik és az esti sör+meccs-kombóval végződik,

A sztorit azok, akik még emlékeznek a sok szempontból emlékezetes calgaryi téli olimpiára (1988), kívülről fújják: egy angol faszi, bizonyos Michael Edwards (Taron Egerton alakításában), síugrásban indult el az eseményen, és annak ellenére nem halt bele, hogy a közönség meg volt róla győződve, hogy nincs az az isten, hogy túlélje a 70 méteres, majd a 90 méteres sáncról való elrugaszkodást, pontosabban a földet érést. Ez volt az az olimpia egyébként, ami a Jég veled! című filmet is ihlette, a jamaicai bobcsapat semmivel sem kevésbé elképesztőbb történetét. És hogy miért aggódott a közönség Eddie-ért? Mert az olimpia előtt egy évvel kezdett el edzeni, és távolról sem lehetett gyakorlott síugrónak nevezni.

Az Eddie, a sas becenevet egy tévériportertől kapta, ez lett a film címe is, ami tulajdonképpen első blikkre pont olyan, mint az összes sportfilm, van benne egy hős, aki elé egyre több és egyre inkább megmászhatatlannak tűnő akadályok gördülnek, de bármennyire is kilátástalan a helyzet, ő nem adja fel, és megy tovább konok elszántsággal. A hasonlóságoknak azonban vége, mert egy átlagos sportfilmben mindig az a kimenetel, hogy hősünk, aki lehet éppen egyedül is (de elég sokszor hősökről van szó, egy csapatnyiról), az utolsó percben behúzza a győztes pontot, és mindenki a vállán viszi körbe, és az a nő is rámosolyog, aki a film első 89 percében le sem szarta. 

Eddie sztorija nem arra fut ki, hogy bajnok lesz, arra, hogy minden beszólás, lefitymálás, sértés ellenére első lesz, és megmutatja, hanem arról, hogy a saját értékrendje szerint teljesítsen, azaz részt vegyen a téli olimpián. Mert ő ezt akarta már egészen kicsi korában is, illetve először a nyári olimpiát célozta meg, de erről hamar letett, sőt, készen állt feladni is, és a faterja már be is vezette a kőporos vakolás rejtelmeibe, de akkor jött az isteni szikra egy síugrós plakát képében. Eddie nem volt teljesen idétlen, sízni tudott, lesiklásban szeretett volna indulni, de nem került be a brit csapatba, mert nem akartak viccet csinálni az olimpiából, legalábbis a filmben így van – ha az igaz történetre kíváncsi, ide klikkoljon, elmondjuk azt is.

Eddie persze nem adta fel, és váltott, a síugrás meg pont jónak tűnt, mer abban nem volt még brit induló soha. A nemzeti rekord az ötvenes éveben keletkezett, azt simán megdönti, ugye, és irány Calgary. Mert az az eshetőség, hogy nem megy, fel sem merül benne. A film eddig a pontig pont azon a vékony vonalon imbolyog, ami az Eddie-vel való közös röhögést az Eddie kiröhögésétől elválasztja, szerintem sikerrel maradt meg a vállalható oldalon, mások szerint inkább kinevettet, de az biztos, hogy

Azt mindenki tudja, hogy Jackman milyen jó akcióhősnek, ő a Marvel örök Farkasa (tudom, tudom, Rozsomák), aki a való életben sem riad vissza a kihívásoktól, legutóbb egy fuldoklót mentett ki az óceánból például, de komikusi tehetségét eddig nem nagyon csillogtatta. Sajnos, tegyük hozzá gyorsan, mert elképesztően vicces fickó tud lenni. A lecsúszott alkoholistává lett egykori bajnokot olyan természetességgel és lazasággal alakítja, mintha világéletében ilyen szerepei lettek volna, és neki köszönhető a film, egyben 2016 (eddig) legjobb jelenete, amit nem lövünk le, legyen elég, hogy kell hozzá egy pár síléc, egy farmer, egy üveg whiskey és egy égő cigaretta.

Peary, a megkeseredett amerikai aztán elkezd dolgozni Eddie-vel, de eleinte csak azért, nehogy meghaljon a pályán. Jó, az a sportfilmes klisé nem maradhatott ki, amiben a Vonakodó Karakter belátja, mekkorát tévedett, és segít a hősnek, jön az edzéses montázs, és igen, Eddie is megtanítja valamire Pearyt. Jackman nagyszerűen alakítja a tulajdonképpen végig részeg edzőt, és amikor a vásznon van, az ember hajlamos megbocsátani a 23 millió dolláros büdzsének, hogy a film nagyon sok helyen úgy néz ki, mint egy főiskolás vizsgafilm, a CGI nem stimmel és béna, pár dialógus esetében meg csak az hiányzik, hogy a Tanulságot egy, a vászonból kinyúló kalapáccsal verjék a fejünkbe. Egerton is kihozza a maximumot a karakterből, és úgy tud béna és idétlen lenni, hogy a karakter megmarad aranyosnak, és nem megy át gúnyos, sértő karikatúrába.  

Az Eddie, a sas az a film, aminek az utolsó fél óráját az is végigizgulja, aki pontosan tudja, mi fog történni, mert a rendező Dexter Fletcher úgy rakta össze, hogy izgalmas legyen. Nem lehet nem drukkolni a kapafogú, elhízott, az edzések alatt elszenvedett balesetéből éppenhogy csak felépülő férfinak, aki olyan messze van attól a sportemberi eszménytől, amit belénk neveltek a sportszövetségek, mint a Tények a valódi híradózástól. A film a 23 milliós költségvetéshez képest viszont nagyon jól néz ki, az ugrások változatosak, Fletcher igyekezett mindegyiket másképp megmutatni, és csak nagyon kevésszer lóg ki a lóláb, és látjuk, hogy nem Egerton van a képen, vagy azt, hogy nem ugrik, csak zöld háttér előtt bohóckodik.

Egy jó film, nem több, nem kevesebb, és nem érdekel, hogy Hugh Jackman karaktere soha nem is létezett, és természetesen nincs olyan, hogy csak úgy odasétálunk a garmisch-partenkircheni sípályára, és leugrunk a sáncról. Mert nem ez a lényeg.