Savanyú Jóska és Debil kalandjai

A moziban az a szép, hogy soha, de soha nincs garancia semmire. A mi jövőnket az a Rémi Bezancon rendezte, aki A legszebb dolog című filmet, amit mindenkinek látnia kéne, akiben egyáltalán felmerül a gyerekvállalás gondolata. De legalább ilyen jó lett korábbi filmje, a Hátralévő életed első napja, amit szintén a család témájáról készített. A mi jövőnk témája nem a család, hanem a barátság, de joggal hihettük, hogy aki ennyire ért az emberi kapcsolatokhoz, az a középiskolás barátságokról is szuper filmet készít. Nem így lett.

Pedig a gimis évek, az ott kialakult barátságok, majd azok ellehetetlenülése, hogy képesek vagyunk még negyven felé is számon kérni a másikon tizenhat éves önmagát, ideális témának tűnik Bezancon számára. A sztori is jól indul: van egy sikeres cégvezetőnk, Yann (Pierre Rochefort) menő lakással, menő kocsival, gyönyörű feleséggel és egyre súlyosbodó depresszióval. Yann éppen a saját szülinapi meglepetésbuliján ér el a mélypontra, ahol nagy ívben szarik a vendégseregre, mert annyira felkavarja egy régi videó, amiben meglátja a gimis legjobb barátját, Thomast (Pio Marmai A legszebb dologból). Fel is keresi a régi havert, akinek vele ellentétben sikerült száz százalékig konzerválni a nyolcvanas éveket és a kamaszkort.

Innentől elég pocsék filmmé válik A mi jövőnk. A két haver a fejébe veszi, hogy csinálnak egy hatalmas bulit a régi gimis arcokkal, fel is keresik őket szépen sorban. Nyilván senki nem úgy él, ahogy elképzelték róla, de nem ez a film legnagyobb meglepetése. A mi jövőnk vége tartogat egy olyan fordulatot, ami aztán az egész filmet más megvilágításba helyezi. A gond csak az, hogy ezt megelőzi másfél óra viccesnek és meghatónak szánt bénázás. A film tele van olyan jelenetekkel, mint amikor a két felnőtt férfi szakadó esőben egy város kellős közepén sátorozik, mert Thomas szerint szállodában aludni öreges lenne, ez meg így olyan kalandos. Hát nagyon.

De még az ügyetlen vicceket, a rossz ritmust is elnéznénk, ha sikerülne megszeretni a szereplőket. De az a helyzet, hogy sem Yann, sem Thomas nem kerül közel hozzánk, legfőképpen azért, mert ilyen emberek nem léteznek. Persze vannak életunt harmincasok, akiket sem a pénz, sem a szerető társ nem dob fel, ahogy vannak felnőni képtelen örök kamaszok is. De Bezancon filmjében csak két karikatúrát látunk, egy Savanyú Jóskát meg egy debilt. Nem tudunk velük azonosulni, nem tudjuk átérezni a problémáikat, mert idegesítőek, unalmasak, hiteltelenek.

Sajnos a rendezőt az arányérzéke is cserbenhagyta. Nem mértem le, hogy hány percen át kell néznünk a francia tájban önfeledten robogózó párost, de biztosan sokkal tovább az elviselhetőnél. Amikor meg végre történhetne valami érdekes, kialakul egy feszült, titkokkal terhes szituáció, akkor a kamera szabályosan kimenekül a szobából, nehogy véletlenül történjen valami izgalmas is a filmben.

Nyilván nem vagyok igazságos. Ha más rendezte volna A mi jövőnket, akkor elintézném annyival, hogy itt egy újabb tingli-tangli francia vígjáték, a megszokottnál érdekesebb, váratlanabb befejezéssel. Láttunk már jobbat, de sok rosszabbat is. De ha A legszebb dologra vagy a Hátralévő életed első napjára gondolok, akkor mérges leszek, mert aki ezeket a filmeket készítette, az nem állhat elő egy olyannal, mint A mi jövőnk. Nem fair, de ez van.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!