Bocs, nem tudtam, hogy pisilsz

A Madárkák főhőse a 16 éves kóristafiú, Ari (őt az az Atli Oskar Fjalarsson játssza, aki Rúnarsson egyik rövidfilmjében is feltűnt már), akinek egyik pillanatról a másikra felborul az élete. Újraházasodott anyjával él Reykjavikban, aki azonban épp lelépni készül az új fickójával, ezért lepasszolja Arit apjának, aki a válás óta mély önsajnálatban tengeti napjait továbbra is abban az izlandi halászfaluban, ahol egykor a még boldog család lakott. Ari apjának azonban a família széthullása óta komoly alkoholproblémái vannak, és mintha második kamaszkorát élné, állandóan bulikat szervez a furcsán megöregedett barátaival.

Teljesen érthető tehát, hogy a fiúnak nem sok kedve van visszatérni a nagyvárosból a haldokló, ingerszegény vidékre, ahol már szinte senkit nem ismer. A züllött macsót játszó faterral is nehezen jön ki (őt egyébként Ingvar Eggert Sigurðsson alakítja, aki az Everestben és a Lovak és emberekben is játszott), mintha nem lenne eléggé férfi a szemében, amire előszeretettel célozgat is. Az egyetlen pozitívumnak az ígérkezik, hogy úja találkozhat kissráckori szerelmével, a lány azonban épp egy helyi taplóval jár. Sőt, amikor Ari szeretne vele kettesben maradni kicsit, természetesen az is rettenetesen sül el: épp egy Szent Iván-éji, vízparti piáláson vesznek részt, amikor Lára végre kimászik kicsit a pasija szájából, Ari nyomban utána is ered, de kiderül, hogy csak pisilni indult, úgyhogy nem elég, hogy a lány fickója, az az alkoholtól agresszív, felfuvalkodott tulok jól megfejeli, ennek tetejébe még ki is kiáltják kukkolós perverznek, ami nem túl szerencsés egy egyébként is döcögős beilleszkedés során. Pedig ha tudnák, milyen fontos neki Lára – most mégis kerülnie kell, a közösség békéje érdekében ugyanis eltiltják tőle.

A rémséges helyzetben egyetlen társa azért akad: Ari szupercuki nagymamája tapasztalt öreglányként nemcsak apát és fiát próbálja meg közelebb hozni egymáshoz, hanem Larát és Arit is. A nagyi azonban egy nap váratlanul meghal, Ari így egyedül marad, és teljesen összeomlik. A sztoriról viszont eddig, és ne tovább, pedig ezen a ponton indul csak be igazán a forgatókönyv, aminek megírása előtt Rúnarsson egyébként többször is megfordult a forgatások helyszínén, Izland talán legeldugottabb zugában, a Vestfirðir félszigeten. Az itt töltött idők pedig nagyban befolyásolták a sztorit.

Az egyik régi barátom idevalósi, és a családja mindig nagyon szívesen látott. Szerintem ez Izland egyik leggyönyörűbb vidéke, ami az írás időszakában végig a fejemben járt, és nagyban formálta a forgatókönyv hangulatát is.

A film által bemutatott tájak egyébként tényleg lenyűgözőek, és gyönyörűen vannak fényképezve is, különösen hogy a Madárkák egy olyan időszakban játszódik, ami alatt sosem megy le a nap. De nemcsak a természet szépségeit sikerült remekül megragadni, hanem az izlandi építészet sajátosságait is, úgyhogy az izlandmániások biztosan imádni fogják, amit látnak. (Vagy amit hallanak: hiszen a filmzenét az a Kjartan Sveinsson szerezte, aki korábban – 1998-tól 2013-ig – a Sigur Rós billentyűse is volt.)

Rúnarsson a leszakadó vidék problémájára is megpróbált reflektálni a Madárkákkal: "A települések többsége meglehetősen elhanyagolt. A gazdasági fellendülés évei itt nem hagytak nyomot. A vidék már jó ideje a túlélésért küzd, mert a halászat lejtmenetben van". A stáb azonban jól kijött a helyiekkel, akik állítólag, bármire is volt szükségük, mindenben a segítségükre voltak. Egyik alkalommal még a halfeldoldozó üzemet is lekapcsolták az áramról miattuk, mert a túl hangos berendezések zavarták a felvételeket.

A 39 éves Rúnarssont egyébként olykor napjaink egyik legígéretesebb rendezőjeként szokták emlegetni (The Last Farm című rövidfilmjét pédául Oscarra jelölték, a 2 Birds pedig elnyerte a cannes-i Arany Pálmát és az Európai Filmdíjat), de ő ezt egy interjúban viccesen azzal hessegette el, hogy annyira azért nem tehetséges, hiszen már őszül, tessenek csak megnézni. Pedig első játékfilmjét, a Tűzhányót mindjárt Cannes-ban mutatták be a Rendezők Kéthete programjában, a mostani Madárkák pedig a torontói premierjét követően San Sebastianban a legjobb filmnek járó Arany Kagylót is megkapta, hazavitte az Ezüst Hugo-díjat, de a legjobb film díját nyerte el Varsóban, Sao Paulóban és Thessalonikiben is.

“A határhelyzetben lévő emberek érdekelnek. Azok a kérdések, melyekkel szembesülnek, és a választásaik, a döntések, amiket meg kell hozniuk” – mondta Rúnarsson a hőseire vonatkozóan, Ari pedig nagyon jól illeszkedik a képbe. Történetében nagy szerepet kapnak az elsők: az első munkahely és fizetés, az első szerelem (még ha visszatérően is), az első szexuális élmény, és persze az első igazán nagy drámák, amelyek során életében először szembesül a felnőtt lét igazságtalanságaival. A rendező szerint ez egy rendkívül meghatározó időszak mindannyiunk életében, amikor rengeteg ellentmondással találkozik az ember. "Még ott az ártatlanság is, de egyre inkább megismerjük a valós életet" – magyarázta egy alkalommal. Filmjében pedig ezeket a megpróbáltatásokat ügyesen árnyalja, nem erőltet rá a nézőre semmit.

Az életben nincs olyan, hogy boldog vagy szomorú vég, csak idő kérdése és a helyzetek változnak. Ezért szerintem nem lehet a nézőt egy film végén túlságosan nagy derűben vagy túl nagy szomorúságban hagyni. A valóság valahol a kettő között van: és így marad némi remény is

– vallja Rúnarsson, aki a Madárkákban is vegyes, felkavaró érzéseket hagy bennünk. Madarakat viszont ne keressünk a filmben, csak a rendező mániája, hogy indirekt munkacímekkel dolgozzon: ez itt most például a főszereplők ártatlanságára, törékenységére, és persze Ari énekhangjára utal.

A Madárkák összességében véve egy olyan film, amiről nehéz spoilerek nélkül írni, a megtekintése után viszont annál többet érdemes beszélni róla. Végtelenül emberi, fájdalmas és reményt keltő, miközben egyetlen percre sem szeretne titkot csinálni az élet igazságtalanságaiból és tragikusságából.