Ez tényleg percről percre rosszabb
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Cinematrix cikkek
-
Még sosem láttunk olyan gyalázatosan rossz folytatást, mint a Gladiátor II - Ami a bevásárlóközpontban történt, azt senkinek nem kívánjuk
- Elment Törökországba, aztán kénytelen volt elhagyni Magyarországot
- Szenzációsnak ígérkezik a Hogyan tudnék élni nélküled? című új magyar film
- Már nem kell sokat várniuk a Star Wars-rajongóknak az Andor folytatására
Az Elcserélt világ csodálatos példa arra, hogy lehet egy klassz ötletből pocsék filmet készíteni. Lényegében percről percre romlik a színvonala, hogy a végén eljusson oda, amit már egy Barátok közt forgatókönyvíró is felháborodva kérne ki magának. Nehéz eldönteni, hogy mi ment félre jobban: a rendezés, a történetvezetés, a dialógok vagy a szereposztás. Pedig a rendező-forgatókönyvíró, Margarethe von Trotta nem ma kezdte, a hetvenes évek óta rendez. Legutóbb a német származású filozófusról, Hannah Arendtről készített, ennél lényegesen jobb filmet. Rejtély, hogy ennyi filmes tapasztalat után miért gondolta úgy, hogy forgatnia kell egy unalmas és irreális tévéjátékot, ahogy az is, hogy mit keresett ez a film a Berlini Filmfesztiválon.
Pedig nem indul rosszul. Van egy középkorú nő, Sophie (Katja Riemann, a német Ónodi Eszter, nélküle német film nem készül), akinek semmi nem jön össze. A pasijával szakításban van, hivatásából, az éneklésből nem tud megélni, ezért kénytelen esküvőket szervezni. Ráadásul nemrég vesztette el az édesanyját, az apja pedig finoman szólva sem könnyű eset. De legalább gazdag. A kedves papa egy nap rábukkan a neten egy amerikai operaénekesnő fotójára, aki pont úgy néz ki, mint amilyen a felesége volt. Mivel ő nem hajlandó repülőre ülni, Sophie-t küldi New Yorkba, hogy kiderítse, hogy hasonlíthat valaki ennyire a halott nőre. Sajnos az Elcserélt világ csak eddig érdekes.
A plakát is rémes
IMDb: 5,9
Index: 4/10
A hasonmás jelenségről persze már egy csomó film készült, legutóbb például A hasonmás Jesse Eisenberggel. Ez az a rejtély, ami mindannyiszor működhet, mert kevés félelmetesebb dolog van a világban, mint egy másik ember, aki pont olyan, mint mi. De hiába hangzik el a filmben többször is, ez nem egy hasonmás film. Úgy indul, de aztán minden misztikum eltűnik belőle, és egy banális családi történetté válik. A sztorit állítólag a rendezőnő élete ihlette, von Trotta ugyanis az édesanyja halála után tudta meg, hogy van egy féltestvére. Ennek körülményeiről keveset tudunk, de lefogadom, hogy százszor érdekesebb, mint az Elcserélt világ.
A szörnyű forgatókönyvön kívül a film a teljesen félrecsúszott szereposztás miatt sem tud működni. Először is itt van Sophie, aki mindenkire delejes vonzerőt gyakorol. Az operaénekesnő ultrasármos ügynöke például első látásra beleszeret, annyira, hogy simán hagyja neki, hogy vegzálja az ügyfelét, annak ellenére, hogy az többször elhajtotta a fenébe. Nem szép dolog, tudom, de számomra teljesen érthetetlen volt, hogy mitől is olyan vonzó ez a nő. Közepesen énekel, közepesen csinos, nem túl vicces és nem is túl okos. A szerelmi szál abszolút működésképtelen, a két színész között egyáltalán nincs kémia. De még ennél is furább a Barbara Sukowa (a Hannah Arendtben is ő volt a főszereplő) által játszott operaénekesnő alakja. Merev, élettelen, modoros, hiába kéne nagyon megszeretnünk a film végére, képtelenség.
Amikor fény derül a szereplők közötti rokoni szálakra, akkor tényleg nagyot nézünk. A rendezői szándék gondolom az volt, hogy vágjon fejbe minket a kiásott döbbenetes információ. Ehelyett inkább azon lepődünk meg, hogy ebben a filmben a színészek alig tíz év korkülönbséggel simán játszhatnak szülő-gyerek párost, míg két testvér között van legalább húsz év. A néző azon kapja magát, hogy mivel a történet nem köti le, fejben számolgat. Ha ez a színésznő körülbelül hatvan éves, akkor hogy is lehet a lánya a másiknak, aki körülbelül hetven, és akkor a tesója meg negyven, vagy ő a filmben öregebbet játszik? Persze egy nagyszerű színész bármit el tud hitetni, de az Elcserélt világban nincsenek nagyszerű színészi alakítások.
A misztikusnak induló aztán drámává váló film a végére átcsap szabályos bohózatba. Amikor már a harmadik szereplő vesz elő egy körülbelül ugyanolyan fadobozt, amiben régi családi fotókat tárol, elbizonytalanodunk, hogy ez valami vicc akar lenni, vagy komolyan gondolják. Ugyanilyen a film végi verekedés is, amin a főszereplőnő is elröhögi magát. Kár, hogy ekkora a nézőnek már egyáltalán nincs kedve nevetni.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon