Még John Travolta is odavolt Zsigmond Vilmosért

Nem biztos, hogy a Close encounters with Zsigmond Vilmos című francia dokumentumfilmnek ugyanekkora ereje lenne akkor is, ha nem Zsigmond Vilmos halálának évében, és nem a cannes-i filmfesztiválon vetítik. De történetesen ez a helyzet: a Cannes Classics programba, ahol a Solaris, a Hímnem-nőnem vagy vasárnap éjjel Makk Károly Szerelmének felújított verzióját vetítik, bekerült egy francia rendező, Pierre Filmon dokumentumfilmje is a magyar operatőrről. 

Így fordulhatott elő, hogy az Uránia moziról, a szegedi Belvárosi mozi Zsigmond Vilmos teremről és a Parlamentről készült képsorokat nézhettünk a vásznon a világ egyik legjobb mozitermében. De nem is ettől volt igazán torokszorító a film, hanem attól, ahogyan a szereplők, nem egyszer Zsigmond Vilmos jelenlétében beszéltek a közös munkáról. Így derülhetett ki az is, hogy Peter Fonda úgy tudja utánozni a magyar operatőr jellegzetes, recsegő-nyikorgó hangját, ahogyan senki.

Az egész úgy kezdődött, ahogyan a dolgok kezdődni szoktak. Pierre Filman akart rendezni egy filmet, amihez Zsigmond Vilmost akarta felkérni operatőrnek, aztán ahogyan elkezdtek együttgondolkodni, úgy alakult, hogy inkább egy portréfilmet forgatott a hollywoodi legendáról.

a zsigmond vilmos film plakátja, és a vetítés előtt osztogatott kitűzők #festivaldecannes #cannes2016

anita libor (@liboranita) által közzétett fénykép, 2016. Máj 15., 06:58 PDT

Mert Zsigmond Vilmos egy legenda, ha eddig nem lett volna egyértelmű, ez a film is bizonyíték lehet rá. A filmben végiglátogatnak egy csomó fontos alkotótársat, egy rövid szegedi és budapesti vizit is belefért a forgatásba, úgyhogy már a film elején dagadhatott a magyar kebel a büszkeségtől. Pedig ekkor még nem tudhattuk, mi mindent tartogatnak még nekünk.

Előbb Zsigmond Vilmos mesélt vicces sztorikat arról, hogy a karrierje elején a szimplán a pénzért készült filmjeit William Zsigmond néven jegyezte, sőt egy egészen rövid ideig az amerikaiak számára kiejthetetlen neve helyett megpróbálkozott a Billy Zigi névvel is, de a röhejessége miatt ez sajnos (vagy szerencsére) nem tudott működni, idővel mindenki megtanulta kimondani: Vilmos. 

Már ezekből a korai munkákból is csodálatos illusztrációkat látunk, pedig csak annyi történik, hogy egymás után vágják azokat a részeket, ahol kiírták a stáblistán: fényképezte: Zsigmond Vilmos. Archív anyagban nagyon erős a film, a Ludwig Múzeum egyébként ugyancsak Fényképezte: Zsigmond Vilmos címen futó kiállításának fotóanyagát is szépen kreditálják. De a lényeg ezután jön: amikor Zsigmond Vilmos híres jeleneteiről mesélnek az alkotók. Rendezők, színészek, pályatársak, mikor ki. Peter Fonda sztorizása nemcsak roppant szórakoztató a már említett hangimitálás miatt, de levetítenek egy jelenetet is a Bérelt kezekből, aminek előtte elmesélték a hátterét, ötletét, kivitelezését, és az egész borzongató ezzel a tudással megnézni a film befejezését, még ha csak annyiról is van szó, hogy besötétedik egy filmben. Ugyanilyen erős pillanat, amikor Zsigmond Vilmos arról beszél, hogy egyszer azt mondták neki, hogy nincs meg benne az a valami, ami ahhoz kell, hogy filmes legyen, és talán ezért is dolgozott annyira keményen, hogy ennek az ellenkezőjét egész életében bebizonyítsa. És bár csak egy asztal sarka mögül sikerült elkapni, a filmben van egy jelenet, amiben Zsigmond Vilmos arról beszél Haskell Wexlernek, hogy nélküle nem sikerült volna, ő jött oda hozzá San Fransicbóban gratulálni, és ajánlotta fel a segítségét a későbbiekhez. 

Zsigmond Vilmos a Harmadik típusú találkozásokért kapta az Oscar-díját: a filmet összesen 9 kategóriában jelölték 1978-ban, ezek közül elsőként az operatőrit adták át, és a köszönőbeszédéből kifelejtette a rendezőt, Steven Spielberget, egyszerűen azt hitte, hogy ő is meg fogja kapni az Oscart, és akkor majd ő is elmondhatja a köszönőbeszédét. Spielberg viszont hoppon maradt, Zsigmond Vilmos azóta sok helyen elnézést kért már ezért, ebben a filmben is megteszi, és annyira kár, hogy a sok megszólaló között pont Spielberg nem tűnik fel, csak régi, elképesztően vicces képeken. Néha Zsigmond Vilmos is rácsodálkozik: "Hú legalább 15 évvel idősebbnek nézeki ki ezen a képen, mint valójában!"

Sok más alkotótárs hiányzik még (Brian de Palma, Woody Allen), de rajtuk kívül feltűnik a filmben John Boorman, Jerry Schatzberg, Darius Khondji, Nancy Allen, Peter Fonda, Mark Rydell, Vittorio Storaro és Isabelle Huppert is, akivel egy westernfilmben (A mennyország kapuja) dolgoztak együtt, és Párizsban tartottak egy közös közönségtalálkozót.  John Travoltával a Halál a hídon című Brian de Palma-filmben dolgoztak együtt, és a színész őszintén beszélt arról, hogy milyen kimerítőek voltak a 360 fokban felvett jelenetek, ő egyszer az ötvenedik csapó után egyszerűen hazament, mert nem bírta tovább idegekkel. 

Úgyhogy a hibákról is beszél a magyar operatőr és így a film is, mikor kivel ütött meg rossz hangot, kellett elnézést kérnie a modora miatt vagy javasolt éppen olyan megoldásokat rendezőknek, amiket nem vettek meg tőle (a McCabe és Mrs Millerből majdnem ki is rúgták ezért). De olyan is volt, hogy egy ötlete annyira tetszett az adott rendezőnek, hogy megkérte: mondják azt, hogy ez eredetileg neki jutott eszébe (Jerry Shatzberg és a Madárijesztő esete). Az egyetlen színészi alkotása is bekerült: Richard Donner kérte fel, hogy alakítson egy bogaras német festőt a Maverickben, és már ez is nagyon viccesen hangzik, ennél csak az a forgatási fotó mutat jobban, amin a talpig jelmezbe öltözött Zsigmond Vilmos áll a kamera mögött. 

Pierre Filman a közös munkára készült volna a magyar operatőrrel, talán ez a film is másként alakult, ha január 3-án nem érkezik a szomorú hír: Zsigmond Vilmos meghalt. Szomorú lett ettől ez a film, mert Zsigmond Vilmos utolsó napjait láthatjuk, pedig végig nagyszerű dolgok voltak benne, mégis sután ér valahogy véget a film. Ezt a cikket is inkább azzal a videóinterjúval zárom, amit a Ludwigos kiállítás idején adott: